16. nap, kedd – Tököl – Makád

A hétfői 35 fokos melegben megtett 36050 lépést meglepően jól bírtuk. Két útitársam visszatért Budapestre, én pedig a tököli gátőr, Somogyi László házában szálltam meg, a fiatalkorúak börtönének tőszomszédságában. Este még befutott Kovács Attila szakaszmérnök is, a sziget helyi vízügyi vezetője, aki alapos szakmai beszélgetés után még ki is vitt a régen feltöltődött Urbanovics-mellékághoz és szigethez, melyet most ártéri erdő borít. Útközben a hullámtéri árvízi védekezésről beszélgettünk. Elmondta, náluk is előfordul, hogy a társadalmi élet egyes szereplői erőszakolják ki az ártéri védekezést, pedig tudható, hogy az ártérben a víz az úr. Ebből is látszik, mennyiféle érdek alakíthatja a Dunát.

Kedden reggel már hatkor úton vagyok, elügetek a börtön előtt és kilencre már Szigetújfaluba is érek. Ide érkezik osztrák partnerünk, a Fund Raising Competence Group két embere, Wilfried és Alex. Sógorékat az érdekli, hogyan vagyunk képesek társadalmi támogatást szerezni a Duna komplex fejlesztése érdekében. Vendégeimmel mi is vendégek vagyunk itt, Lévai Ferenc, a százhalombattai Aranyponty Halászati Részvénytársaság elnök-vezérigazgatója járat meg minket dunai ladikjával Szigetújfalu és Ercsi között. Út közben a folyó halállományának változásairól mesél:

„Emlékszem a Dunára ezelőtt 30 évről, amikor még a két óriási lapátkerekes gőzös, a Kossuth és a Petőfi járt a folyón. A halállomány akkor kifejezetten beteg volt, mert nem bírta elviselni azt az irgalmatlan szennyvíztömeget, ami rázúdult. Ahogy egyre tisztultak a vizek, az alapos telepítésnek köszönhetően újra megjelent a kecsege, és a halállomány folyamatosan bővül a mai napig. Jelenleg a legnagyobb veszélyt a nagy tömegben elszaporodó kormoránok jelentik. Ennek az eredetileg tengeri, fekete vízimadárnak nincs Magyarországon természetes ellensége, ezért túlszaporodik, és valósággal kifalja a növendékhalakat a folyóból, különös tekintettel az olyan hengeres testűekre, mint a kecsege vagy a süllő.” A halászati szakember szerint humánusan ugyan, de szabályozni kellene a kormoránok állományát, ez a kezdeményezés pedig véleményem szerint is támogatandó. De ki végzi majd el ezt a munkát?

Ma azt hallom, hogy a természetvédelem területén is komoly leépítések várhatók. De ha még tovább csökken az állami természetvédelem szakmai kapacitása, ki lesz a partnerünk a Duna hajózási fejlesztési projektjének kiteljesedésekor? Úgy látszik, maradunk mi, társadalmi szervezetek. Nekünk azonban ehhez a munkához társadalmi támogatásra lesz szükségünk. Már csak ezért is fontos, hogy gyarapodjanak a Duna-petíció aláírói. Eddig 5404 aláírás jött össze, de a Duna-túra végéig ennél jóval többre számítunk.

A hajóút után csatlakozik hozzánk egyik Üzleti Klub tagunk és támogatónk, a Saatchi&Saatchi Reklámügynökség vezetője, Paksy Zoltán, vele együtt sétálunk be az árnyas part mentén Szigetújfaluba. Az úton szúnyogok rohamoznak minket, de legalább karnyújtásnyira van a folyó – valamit valamiért. Jobbra elhaladunk egy kis sóderes út mellet, amely a tavasztól őszig élénk forgalmat bonyolító kőből épült kikötőhöz vezet. Ennek a kikötőnek a történetét Kálmán Zoltán mezőőr meséli el: a kis kikötő valaha szervesen hozzátartozott a falu élethez, turistahajók fordultak meg itt, hozták-vitték a nyaralókat, akik kiszálltak, halászlevet ettek, jó homoki borokat ittak, sváb harmonikás zenére táncoltak, majd szépen hazamentek. Ma már azonban itt a Dunának és ennek a kikötőnek csak múltja van, jelene nincsen. Azért a helyi kocsmában jól esik egy kis frissítő, s amíg üldögélünk, elbeszélgetek Horváth Lajos nyugdíjas tűzoltóval. Elmeséli, hogy régen úgy mérték a Duna folyási sebességét, hogy bedobtak a vízbe egy sörösüveget, és nézték, hány csúzlilövésen belül viszi el a víz. „Akkor hármat is rá tudtunk lőni, ma meg, sutty, egyet lőttél, és már el is vitte a víz az üveget.”

A sógorok elköszönnek, a villámlátogatást követően mennek vissza Bécsbe. Nekünk azonban Paksy Zolival és fotósunkkal, Vida Györggyel indulnunk kell tovább, mert Lórévig még van 15 kilométer. Tűző napon caplatunk végig az árnyéktalan árvízi töltésen – embert próbáló gyaloglás. Arrébb jobbra fűz-nyír, balra pedig tölgy-kőris ligeterdőket és mezőgazdasági területeket látunk. A nagy melegben Weöres Sándor Kánikula című versének első sorai jutnak eszembe:

„Szikrázó

az égbolt

aranyfüst a lég,

eltörpül

láng űrben

a tarka vidék.”

Már majdnem elérünk Lórévig, mikor meglátjuk a Duna-túra kabalamadarát, a fekete gólyát. Jó érzés, hogy Csepel déli szakasza is otthont biztosít a számukra. A hátralévő úton Zoli a természetvédelmi területnek számító Veránka-szigeten megélt élményeiről mesél nekem:

„Itt értettem meg, miért kell kuttyogtatni a folyón, ha az ember harcsát akar fogni. Nekem, mint városi embernek érdekes volt látni az ottani élővilágot, hallani, ahogy a vaddisznók úsznak éjszaka a folyón, őzek mozognak a túlparton és nyüzsög a csodás madárvilág. Nagyon fontos, hogy megőrizzük ezt a csodás természeti környezetet. Budapest egyik legnagyobb értéke a Duna. Közelebb kellene hozni ezt az értéket az emberekhez, ma ugyanis a lehető legtávolabb van. Nincsenek már homokpadok és kevés embernek jut eszébe csónakázni, feltehetőleg azért, mert túlságosan elhidegültünk a

folyótól. Éppen ezért barátságosabbá kéne tenni a partot a városban is.”

Végre megérkezünk a lórévi Zichy kápolnához, ehhez a szépséges neogótikus épülethez, melyet a rangján alul eltemetett Zichy gróf emlékére emeltek a ráckeveiek. Még több mint tíz kilométer Makádig, ott ér véget gyaloglásom a ma megtett 51 908. lépéssel. Holnap pedig már elhagyom a „nagy szigetet”, és legközelebb már Dunavecséről jelentkezem.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója