13. nap, szombat – Budapest, Margitsziget – Petőfi-híd

Péntek délután úgy éreztem magam, mint egy zavarodott vidéki kutya, ahogy haladtam át az Árpád-hídon a Margitsziget bejárójához. Óriási volt a forgalom és ennek következtében a por és a zaj is körülöttem. 1984 óta Budapesten is dolgozom, mégis, majd két hét Duna menti gyaloglás után több mint meglepő volt az, ami délután fogadott. A városnak, amellett, hogy a kultúra és a tudomány székhelye, élhetőbbnek is kéne lennie. Egy frissítő zöldségvacsora után belelapoztam Konrád Lorenz Nobel-díjas viselkedéskutató, A tükör hátoldala című munkájába. Ezt írja a viszonyulásról és a megszokásról szóló fejezetében: „A gyermek a tanulás képességével jön a világra és magától tanul, feltéve, hogy nem szenved hiányt az ehhez szükséges külső ingerekben.”

Hát városi inger itt van bőven. A Duna-túra célja azonban többek között az is, hogy a természet, így a víz, a folyó, az ártér, a harmónia ingerei is megmaradjanak, hogy tanulni tudjunk belőle mi és gyermekeink…

A szombati gyalogtúra a lakásunktól indul. Amíg a mai közös séta találkozási pontjához igyekszem, Budapest régi arcát próbálom felidézni magamban. A város mai területének nagy része a Duna szabályozása előtt a folyó ártere volt, Angyalföld és Zugló, Lágymányos és Óbuda a rendszeresen vízjárta területek közé tartozott. De mindebből ma már semmi sem látszik. Mint ahogy nagyon nehéz észrevenni a domborzati különbségeket is. A Kerepesi úton vagy az Üllői úton a városközpont felé közeledve azért határozottan érezhető, hogy a belváros egy medencében helyezkedik el. A Nagykörút a Duna egykori mellékágának vonalát követi, a Szent István Bazilika pedig egy kis dombon épült fel. Egy nagy pesti árvizet a lakosok ezen a dombon vészeltek át, és ennek tiszteletére építettek ide templomot, majd később Bazilikát. És vajon azt tudták, hogy a városfejlesztési tervek között egykor komolyan szerepelt, hogy a mai Nagykörút helyén kishajókkal is használható csatorna épüljön?

A városban a XIX. század második felében zajlottak a legjelentősebb árvízvédelmi beavatkozások, ahogy egyre nagyobb lett a területigény. Megépültek a rakpartok, melyek a Duna medrétől vettek el területeket, beszűkítve és kiegyenesítve ezzel a folyót. A gázlókat és zátonyokat megszüntették, a Soroksári Duna-ágat zsilippel lezárták. Minderre a súlyos árvizek miatt is szükség volt, melyek közül a legjelentősebb az 1838-as jeges árvíz volt. A víz a pesti oldalon a Keleti-pályaudvart és a Ludovika teret is megközelítette, és csak néhány magaslat, köztük a Szent István Bazilika emelkedett ki a vízből. A folyó medrének kibetonozása, a parti sáv élővilágának megszüntetése, a meder melletti sáv mesterséges területté alakítása azonban mind-mind a folyó természetes életét gátolja és ellentmond ősi szabályainak, ezáltal pedig az áradás is gyorsabban, dinamikusabban érkezik. Vajon hogy festene ma Budapest, ha a természet törvényeinek betartásával fejlődött volna tovább? Ilyen szemmel nézve már egész más képet mutat a város ugyebár.

Talán azok, akik ma fognak gyalogolni velem, és támogatják a Duna-túrát, képesek így tekinteni városukra, országukra, környezetükre. Kíváncsi vagyok, hányan jönnek el, és milyen lesz a hangulat? Érdekes előjel, hogy a Margitszigetre vezető utamon egy kerékpáros, Kovács Endre állít meg. Olvasta a blogomat, és egy hasznos javaslattal él a crossmotorosok és quadosok korlátozásával kapcsolatban. A WWF azt javasolja, hogy két helyszín között csak traileren lehessen szállítani a gépeket, szenvedélyüknek pedig csak a hivatalosan bejegyzett egyesületek tagjai hódolhassanak, ők is csak kijelölt területen. Erre ajánlotta Kovács Endre, hogy a honvédség kiadhatná saját gyakorlóterepeit ilyen sportcélra, ez pedig mindenkinek jó kompromisszumos megoldást nyújtana. Okos ötlet.

Végre elérek a Margitszigeti Sporttelepre, ahol már nagy a sürgés-forgás. Érdeklődők, támogatók, sajtósok és kollégák készülődnek-beszélgetnek. A gyerekek szüleiktől tudakolják kvízjátékunkra a helyes választ. Addig is az egyik kolléga engem interjúvol meg a közönség előtt arról, mi kell egy ekkora vállalkozáshoz, mint ez a Duna-túra. Hát mi kéne? Elsősorban elhatározás, aztán már csak némi edzés, egy pár bakancs, egy szalmakalap és egy Gerecsében vágott somfabot. Ez a mai ugyan csak egy 3455 lépéses gyaloglás lesz a Lánchídig, de mögöttem már 411 642. A sorsolás után útra is kelünk, és majd százan vesszük célba a Lánchidat. Gyaloglás közben persze most is akad beszélgetőtársam, mindjárt elsőként túránk egyik támogatója, a Plus csoport vezetője, Tassy Róbert. Tőle megtudom, hogy a Plus a Duna menti országokban terjeszkedik, vezetőségében pedig ezen országok egy-egy képviselője ül. Már csak ezért is elkötelezett a Plus a minőségi és környezetbarát szolgáltatás mellett.

Tömöri Balázs, a Greenpeace aktivistája a Margit hídon szólít le, és az új típusú, kizárólag magánemberekre építő adománygyűjtés előnyeiről mesél. A gyaloglók között számos ismerős arcot látok még, röstellem is, hogy nem tudok mindenkivel váltani néhány szót a rövidke szakaszon. Akikkel mégis sikerül, elmondják, velem gyalogolva Budapesten egy kicsit most ők is messziről érkezett embernek érzik magukat, és másként nézik a folyót. Ez máris fél siker. A másik fele pedig az, hogy ma 664 aláírást sikerült összegyűjteni. Így jó érzéssel pihenhetek meg vasárnap, hogy aztán hétfőn ismét elővegyem elnyűhetetlen somfabotomat és naplóíró tollamat, és tovább folytassam, amit 13 nappal ezelőtt megkezdtem.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója