6. nap, szombat: Tát- Esztergom-Búbánatvölgy
A VB-hangulat péntek este Tátra is megérkezett. A polgármesterrel azonban most a focinál fontosabb dolgunk volt. Elmodta, hogy Tát sokat szenved a Duna mesterséges átalakításai miatt. A táti mellékágakat elzárták a nagyvíztől, így azok teljesen feliszaposodtak. Én a közeli Tokodon és Tokodaltárón nevelkedtem, és emlékszem még gyerekkoromból a vadregényes tájra. Itt láttam az első fehér gólyat, amelyik nem villanypóznán fészkelt, hanem egy jókora fűzfán a mocsár közepén. Mostanra rendesen átalakult a környék, Ma annak a mocsárnak csak egy szelídített változata van meg, és utak labirintusa szalad a "kenyérmezei laposon", ahol 2004-ben súlyos vízszennyezés is történt, a Kenyérmezei patak pedig még ma sem fest túl bizalomgerjesztően. Az árvízi töltést és az elkerülő utat a volt ártéri ligeterdő nyomvonalába építették be, a hullámtérre pedig dekoratív faházat húztak fel, mellé horgásztavat létesítettek. A Duna azért gondoskodik róla, hogy ne vegyenek el tőle minden vizes területet. A helyiek pedig 170 aláírással támogatták a folyót (Szombat délutánig összesen 3657 aláírás gyűlik össze).
Elég esős időben indulunk el szombat reggel Brigi unokahúgommal Esztergom felé. Gyönyörű tájon, a táti csincsás és egy még nem elzárt, gazdag élővilágú mellékág mentén gyaloglunk, de nem tudom, mire számíthatok a mai programon. Ma kiderül, hogy derű vagy ború, Duna-túra vagy foci VB, és egyáltalán, gól vagy öngól ez a gyalogos vállalkozás, melyre Pünkösd hétfőn indultam el, s eddig 236036 lépést tettem meg belőle. 
Esztergom mindig is közel állt a szívemhez. Amikor szüleimmel naponta dolgoztunk otthon, szőlőt metszettünk, kapáltunk, kötöztünk, permeteztünk vagy szüreteltünk, felegyenesedve mindig északra néztünk, Esztergom felé. A Bazilika és a túlparti sziklák képe belém ívódott. Most a forgalmas 11-es úton a hídfőhöz tartunk, ahol reményeim szerint a szakadó eső ellenére már nagyon sokan várnak rám. Esztergom határában újabb vendég, Boródi Attila, az Unilever vállalati kapcsolatokért felelős igazgatója csatlakozik hozzám. Amíg egy nagyobb zuhé elől egy vén diófa alá bújunk, a cégek társadalmi szerepvállalásáról beszélgetünk. "Globálisan fogalmazzuk meg a társadalmi szerepvállalásunkat, de helyileg keressük a kapcsolatot civil szervezetekkel. Jelenleg a Máltai Szeretetszolgálat, a WWF és a Fóti Gyermekváros tevékenységét segítjük. Felelősséggel tartozunk a társadalom iránt."
Fél háromra érünk az esztergomi Duna Múzeumhoz, ahol a kollégák és a sajtó képviselői mellett száznál is több gyerek vár minket. A múzeum régóta aktívan támogat minket, igazgatója, Kaján Imre és munkatársai lelkesen segítik munkánkat. 2004-ben példul közösen telepítettünk kecsegéket itt Esztergomnál a Dunába. Most egy nem mindennapi kiállítással készültek, mely élethű modelleken szemlélteti, milyen különleges halak élnek a Duna vízfelszíne alatt. Itt látható a zömök, zöldessárga testű compó, az oldalról kissé lapított garda, a nyúlánk galóca, a kecses testű, bajszos kecsege, a foltos magyar bucó és az akár 2,5 méteresre is megnövő lesőharcsa. De a kiállításon képviselteti magát a vizeinkből már kipusztult legnagyobb halfajunk, a viza is, mely sajnos a Vaskapu megépülése óta nem tud felúszni ívni a Dunán, akik itt ragadtak, azokat pedig már rég lehalászták. Pedig egykor ez a hal egész hadseregek élelmezésére szolgált, nem véletlenül létezik ma is Budapesten Vizafogó utca.
A kiállításról közösen átsétálunk az Erzsébet Parkba, ahol már készen állnak a felfújt lufik, hogy üzeneteikkel fölszálljanak a felhős égre. A 6 éves Ábel tömören csak ennyit üzen az ismeretlen címzettnek: "Csatornát akartok? Hát ezt akarjátok?". A 8 éves Bence már célratörőbben fogalmaz "Azt szeretném, ha nem mélyítenék a Dunát a hajókhoz, hanem védenék az élővilágot. Vegyenek példát az 1400-as évekből, hogy olyan tiszta legyen a víz, mint akkor volt!" Délután négykor pedig egyszer csak váratlanul szétnyílnak a felhők, és 200 darab lufira kötött Duna-üzenet száll fel a napsütötte ég felé.
A közös gyaloglással már nincs ekkora szerencsénk, az idő megint esősre fordul, de a hangulat remek, és végül több mint 150-en indulunk el a Búbánat-völgybe. A túrán velünk tart Gaál Noémi, a Tv2 időjósa is, aki önkéntesként már dolgozott velünk, mikor Ócsán madártornyot építettünk. Balra a szlovák oldalon a Burda, ez a csudaszép sziklás hegy, hatalmas mészkőpárkányokkal emelkedik a folyó fölé. Ahogy nézem a tájat, biztos vagyok benne, hogy Fekete István Hu című könyvében itt költött az uhu-pár a "nagy folyó felett". "A mélységben halk locsogással úszott a nagy folyó, és csobbant is valami néha, …a csobbanást elvitte a víz, …a hegy lába mélyen lenyúlt a folyó alá, és dereka, a hatvan méter magas, meredek fal, úgy ugrott ki a víz mellől, mint egy rettentő palatábla, amelyet felhőkkel törölt le időnként egy láthatatlan óriás, akit általában Időnek neveznek." Itt lakott hát a nagy bagoly, innét szemlélte a Duna és az emberek hullámzását. Vajon most is lát minket?
Vasárnap tehát tele élménnyel fogok hazatérni Tatára, hogy kicsit megpihenjek. Talán van, aki csodálkozik ezen, de hangsúlyozom, 450 kilométeres gyaloglásomat nem sportteljesítménynek szánom, hanem elsősorban tapasztalatgyűjtésnek és figyelemfelkeltésnek, hogy most az egyszer a Dunát ne tájegységekre és éppen aktuális környezeti problémákra tagolva szemléljük, hanem élő egészként, mint hazánk gerincét, melyhez csak óvatosan szabad hozzányúlnunk, ha azt akarjuk, hogy az ökológiai egyensúlya ne boruljon fel fenekestül. Ezért fogok hétfőn ismét útrakelni és tovább folytatni blogomat is.
a WWF Magyarország igazgatója
