4. nap – Csütörtök: Komárom-Neszmély
Egy báránysültért, egy tál otthoni cseresznyéért és a nagybajcsi polgármestertől kapott rizlingért megérte hazaugranom szerdán este Tatára, de a WWF Magyarország igazgatóját azonban mégis jobban motiválja a csütörtök délutánig összejött 2930 aláírás – sok ahhoz, hogy elégedett legyek, de kellőképpen kevés ahhoz, hogy tovább folytassam utam és ezt a blogot.
Csütörtökön feleségem, Ildi lesz egész napi útitársam, akivel először a csodálatos komáromi Csillag erődöt látogatjuk meg, majd a kevésbé csodálatos szőnyi kavicskitermelést és mellékágkotrást. A nagy léptékű kavicskitermelés elsősorban azokat a zátonyokat, kavics- és homokpadokat teszi tönkre, melyek több halfajnak és vízi gerincteleneknek biztosítanak szaporodó helyet, és számos madárfajnak (kis lile, billegető cankó) nyújtanak fészkelő helyet. Ezeknek az élőlényeknek sok esetben utolsó menedékként szolgálnak az ember által beépített partok közé szorult kisebb-nagyobb szigetek. De ha egyszer kotrás van, a kis lilének is kotrás van!
Almásfüzitőnek is megvan a maga baja, ami persze a miénk is. Ez a kedves kis Duna-parti település 1950 és ’97 között timföldgyárnak adott otthont. Az egykor sok munkahelyet biztosító gyárból ma már csak egy felirat maradt: "Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga". No és 17 millió tonna vörösiszap, a Duna kavicsos árterén felejtett zagytározó kazettákba zárva. A vörös iszappal az a baj, hogy magas nehézfémtartalma, erősen lúgos kémhatása és a radioaktív elemek magas koncentrációja miatt a második veszélyességi kategóriába tartozó veszélyes hulladéknak számít. Ez szivárog be az árterületre, s így a folyóba is. Képzelhetjük, milyen hatással van a drága jó anyag a nagy- és a mogyorós pelére, a vidrára, a vadmacskára, a borzra, vagy az ártéri erdők madárvilágának fészkelő fajai közül a fokozottan védett barna kányára. Ja, és az emberre. Ilyen környezetet nem szívesen hagynék a fiaimra. Kis magyar abszurd: ott jártunkkor az egyik zagytározó kazetta peremén nagykócsag, az állami természetvédelem címermadara üldögél békésen.
Kezdek belejönni a gyaloglásba, úgy érzem, elkaptam a ritmusát. Misem bizonyítja ezt jobban, minthogy a dunaalmási lovardához már dél körül odaérek. Itt találkozom néhány újságíróval és Dunaalmás polgármesterével, Lévay Péterrel, aki hoz néhány aláírást a 
petíciónkhoz. A lovarda tulaja elmeséli, hogy a tavaszi árvíz teljesen körbezárta a folyóparti létesítményt, a hálószobába az ablakon folyt be a víz. A lovakat kimenekítették az istállóból, ám éppen az ár tetőzésekor született meg egy csikó. Remény lett a neve. A lovarda sztárja most mégis az itteni szarka, aki kutyának képzeli magát. Együtt jön-megy a csahosokkal, harcol a koncért, barátkozik az emberekkel, sőt, még a füle tövét is vakartatja.
A lovardából egy darabon elkísér minket egy tatabányai iskoláscsoport is, akik szintén csatlakozni akartak a Duna-túrához, sőt, még autogrammot is kérnek tőlem, mintha valami sztár lennék. Nekik is nagyon fontos a folyó közelsége, remélem, mire felnőnek, lesznek még védendő értékek a Dunán.
A polgármester vezetésével kollégáimmal és az újságírókkal a régi strandhoz gyalogolunk. Az egykor a Lilla-forrás táplálta öreg medencét mára a növényzet és a békák vették birtokba. A Csokonai szerelméről elnevezett forrás vizét ötven évvel ezelőtt ugyanis szivattyúzni kezdték, hogy Tatabánya és Dorog szénbányáinak gödreit vízmentesen tartsák. A terv sikerült, a forrás elapadt. A rendszerváltás után azonban a bányászat is alábbhagyott, így 1997-ben ismét megindult a Lilla-forrás 27 fokos gyógyvize, s ma már a strand megnyitását fontolgatja az önkormányzat.
Neszmély felé már csak feleségemmel kettesben gyaloglok, a mellettünk elhaladó hajókról sültszalonna illata és kutyaugatás száll felénk. A fárasztó nap és az eddig megtett 174039 lépés után jól esne valami torokkényeztetés, így, ha már itt járok a neszmélyi téglagyárnál, felbaktatok a Hilltop Neszmély borászatához is, hogy megkóstoljam valamelyik borukat. A bor remek, az alkonyatban erdei pacsirta szól, a kilátás pazar. A neszmélyi dombokról rálátok a Dunakanyarra, visszafelé a Komáromi hídig, előre pedig egészen Esztergomig, ahova szombaton érkezem, remélhetőleg sok támogatómmal egyetemben. Ott aztán mindenki elküldheti vízen és levegőben üzenetét az Ő Dunájának. Aki szereti ezt a szépséges vén folyót, az jöjjön el szombaton Esztergomba az Erzsébet Parkba!
