A Rajka és Dunakiliti határában álló kopjafától indulunk a kollégákkal 9 órakor. Sajnos Bogár kutyám, aki talán mindannyiunk közül a legjobban készült a vízközelbe, legutóbbi közös tréningünkön belelépett egy bogáncsba és lesántult, így most nem jöhet velünk. Kicsit megilletődve teszem meg a Duna-túra első lépéseit, elvégre nem minden nap indul az ember 450 kilométeres gyaloglásra. Utam célja, hogy felhívja a figyelmet a Duna értékeire és az azokat fenyegető újabb káros emberi beavatkozásokra. Az EU mélymerülésű és nagy rakterű kereskedőhajóinak ugyanis mélymedrű és nyugodtfolyású vízre van szüksége, függetlenül attól, hogy az átalakításoknak mekkora ökológiai ára van. Félreértés ne essék, nem a vízi szállítás ellen ágálok, hanem alternatív javaslatok kidolgozását szorgalmazom kollégáimmal, hogy ne a folyót kelljen a hajókhoz alakítani - tönkretéve ezzel számos növény- és állatfaj természetes élőhelyét, a vízparti emberek megélhetését, környezetét, sőt, emlékeit -, hanem a hajózást a folyóhoz. Hát nem ez lenne a természetes?
A dunakilitii víztározó mellett haladunk el, melynek száraz medencéjében mostanra rendes kis fűz-nyár ligeterdő fejlődött. Arrébb egy pici töltésmaradvány üregeiben gyurgyalag-telep bújik meg, az eső utáni vizes töltésen szarvasnyomokat fedezünk fel, a tápcsatornán kontyos réce pár úszkál. Alig gyalogoltunk még pár kilométert, és a táj máris rabul ejt, szól a fülemüle, a kaszálás előtt álló perje úgy hullámzik a hatalmas szigetközi réten, mint a tenger, ahogy fúj a jótékony hátszél. Balassi tavaszi versének sorai jutnak eszembe:
"Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje...
..Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!"
Öt kilométer után végre Dunakiliti falujába érkezünk, ahol a Duna-túra nyitó sajtórendezvényét tartjuk. Jó látni, hogy száznál is többen eljöttek – újságírók, hírességek, helyiek, vízügyi és természetvédelmi szakemberek, érdeklődők. Milyen kár, hogy éppen Bogár nem lehet most velem, de szerencsére itt van feleségem és egyik fiam, hogy elbúcsúzzanak tőlem. A jó hangulatú rendezvény után még együtt indulunk el egy Doborgazszigetig tartó közös gyaloglásra. A rövidke séta alatt Kárpáti Lászlóval, a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatójával beszélgetek kicsit a nemzeti park halairól:
"6 mázsa menyhalat hoztunk ide, és telepítettünk kecsegét és keszeget is. Sajnos sok halfaj van, aminek már nincs meg itt a szaporodási lehetősége, pont a zárások meg a Nagy-Dunától való elszigetelődés miatt, ezeket próbáljuk tehát mindig visszahozni. De jó pár hal visszaúszik a mesterséges hallépcsőkön is. A denkpáli és az öntésszigeti hallépcsők nagy esésű vizei arra szolgálnak, hogy az elterelés után sokkal mélyebbre került Öreg-Dunából a halak vissza tudjanak úszni a felduzzasztott és visszatartott mellékágakba, eredeti ívási helyükre."
Hát igen, a Duna mindenkinek mást jelent. A szintén velünk gyalogló 87 éves Klári néni például a mára rég eltűnt zátonyokra, egykori randevúinak helyszínére emlékszik szívesen. A szintén velünk tartó Mann Dániel az MTV-től, valamint Rékasi Károly és Orosz Helga színművészek pedig nyilván sokáig emlékezni fognak még arra, hogy Doborgazszigetnél kis fahajóban elküldték üzenetüket. Vajon mit írhattak? És a többi hajóeresztő? Én csak ennyit: "Ez az Én Dunám is. Vigyázzunk rá". Mindenesetre kíváncsi vagyok, visszaérkeznek-e majd az üzenetek a WWF-hez. Itt azonban, 13728 közös lépés után búcsút veszek a családomtól, Dunakiliti alpolgármesterétől és mindenkitől, aki elkísért idáig, hiszen innentől Horváth Gyula FHNP természetvédelmi őrrel folytatom a Duna-túrát Lipótig. Jó tudni, hogy alig indultam még el, máris több mint 2000 aláírás gyűlt össze, és 14 folyamkilométert fogadtak örökbe, ezzel is támogatva a vén folyót. Ezek szerint nem indultam hiába erre a hosszú útra…
2006. június 5., Pünkösd hétfő
a WWF Magyarország igazgatója
