3. nap, szerda - Gönyű-Komárom
Este volt, mire tegnap beértem Gönyűre. Az inaim, a bokaizületem rendesen megérezte a 35 kilométeren megtett 47931 lépésnyi távot. Barna bőrű vagyok, de a hosszú séta alatt vörösre égett az arcom.
Nap végére Gödörbe kerültem – így nevezik a gönyűi horgász büfét, ahova egy fröccs erejéig betértem este felé. Négy fiatal mellé telepedtem le, akik elmesélték, ki hol dolgozik: Zoli katona, Dusán az Audinál van, Balázs hentes, Laci pedig hajós. Őt faggattam hát tovább. Egy német tulajdonú osztrák cégnek fuvaroz üzemanyagot Linztől Százhalombattáig, a személyzetet egy magyar társaság adja, de Laci a fizetést már a ciprusi bejegyzésű anyacégtől kapja.
Ma elhaladtam az EU anyagi támogatásával megépített, olasz tulajdonú hajózási és logisztikai központ, az IB Andresen Industri magyarországi telephelye mellett, de nem láttam a vasúti összeköttetést a hajózási logisztikai központtól tovább. Ezek szerint csak a közúton valósul meg a hajókon érkezett áruk továbbszállítása? – kérdeztem a hajós embert, hátha tud valamit.
"Már vágják az erdőt és építik a vasúti pályát" – nyugtatott meg Laci. "E nélkül Győrre és Gönyűre is óriási közúti teher szakadna. Várjuk már a vasút megépülését, hiszen csak így komplex a hajózás fejlesztése."
Így azért valamivel nyugodtabban aludtam el túrám második napja után.
Szerdán Jancsó András, horgász-vadász-vadgazda kísér el egy darabon. Az ő szavára érdemes figyelni, hiszen sokat tud a Duna menti életről. Az én felfogásom szerint egy egyszerű horgász vagy csigaszedő is mezei ökológus. Hiszen mit tesz egy ökológus? Egy adott faj populációinak elterjedésének mennyiségi és minőségi viszonyait vizsgálja, a környezeti tényezők függvényében. Hát éppen ezt csinálja egy horgász is, a vadgazda pedig még nagyban is tudja hasznosítani ezt a tudást. "A folyó életébe már úgy belenyúlt az ember, hogy a hal életlehetőségei alapvetően megváltoztak és elsilányultak. Halszaporító gazdaságok rendszerét kellene kialakítani és a mesterséges halpótlást folyamatossá tenni." – véli a szakember. Neki pedig hihetünk.
Harmadik napi gyaloglásunk során az Erebei mellékágak mentén csak a folyó második teraszának szintjén tudunk haladni, az I. fokú árvízvédelmi készültség miatt. Akkora a víz, hogy elönti a parti utat. De mégis élvezem a túrát, és az emberek mindenütt barátságosan fogadnak, támogatnak. Gönyű és Ács között viszont csak az igen forgalmas 1-es számú főúton lehet gyalogolni az árvíz miatt, ez pedig nem túl élvezetes, inkább veszélyes.
Délután Csonka Péter, a DINPI Gerecsei Tájegység őrkerület-vezetője csatlakozik hozzám, hogy elkísérjen a Concó-torokhoz, a Lovadi rétre, és megmutassa, mekkora kárt tesznek a keresztbe-kasul cikázó osztrák és magyar cross-motorosok a Natura 2000 hálózatához tartozó láprétben. Fejlődő hazai motorsport ide vagy oda, de a terepkerék által a földből kifordított vadvirágok látványa szörnyű. Ha pedig valamelyik természetvédelmi őr felszólalna az élővilág védelmében, talán még jól meg is vernék – volt már erre példa.
már nem státuszszimbólum, az állat pézsmájának már nem tulajdonítanak mágikus gyógyító erőt, mint ahogy bőréről is kiderült, hogy hatástalan a reumával szemben. A katolikus egyház pedig már rég visszaállította a hódhús böjtkori fogyasztásának tilalmát, miután kiderült, hogy az állat nem hallal, hanem növénnyel táplálkozik. Így 1985-ben a hód újra megjelent a szigetközi mellékágakban, ma pedig, 150 évvel a tragédia után, 500 hód él Magyarország területén, legtöbbjük a Szigetközben. Ácson pedig jelenleg élőhely-rehabilitációs projektet folytat a Duna-Ipoly Nemzeti Park. Hiába azonban minden, a nemzeti park áldozatos munkája, a WWF Magyarország és az OBI közös hódtelepítési akciója és a hód elképesztő alkalmazkodó képessége, ha a folyó átalakításával akár a mai 8-10 méteres szintingadozást is meghaladhatja a nyílegyenesen robogó víz játéka. Hód legyen a talpán, amelyik megél majd ilyen körülmények között.
