23. nap, kedd – Újmohács – horvát határ

Újmohácsra érve a hétfői egyszerű halászlé-túróscsusza vacsorát a bal parti révkocsmában költöttük el. A naplementében egyszer csak gumicsónak kötött ki, harcedzett hidrológusokkal a fedélzeten. Ők az ÖKO-PLAN Rt. munkatársai. Úgy kerültek ők ide, hogy a jelenleg futó Duna hajózhatóság fejlesztési projekt keretében megvizsgálják a mellékágak rehabilitációjához szükséges alapvető paramétereket. Varlóci Sándor és Rácz Dániel behajózzák hát a dunai nyitott vagy elzárt mellékágakat, felmérik a meder hossz- és keresztszelvényét, mérik a mellékágban a vízáramlást, és egy szondával vizsgálják az egyes helyeken az iszap vastagságát. Mindez egy digitális térképre kerül, és megalapozó anyagul szolgál majd a mellékág-rehabilitációk műszaki, ökológiai és anyagi tervezéséhez. Este ezek a gondolatok foglalkoztatnak, a gátőrház kertjében azonban elbódít az estike illata, bár a szúnyoghadaktól bizony nem élvezhetem ezt a kertben ücsörögve, így aludni inkább a házba térek.

Kedden reggel komppal kelek át a Dunán. Távcsővel még Újmohácsról átnézek Mohácsra, a túlparti kikötői élet nyüzsög a lencsém előtt. Egy sekély merülésű, orrán csapóhíddal rendelkező kamionszállító tolóhajó mozog előttünk. Jó lenne, ha ilyen bárkákból járna több a Dunán, hiszen ezek a szerkezetek a gázlós szakaszokon is át tudnak kelni, nem igényelik a csatornásított hajózó utat. Mohácson Szekó József polgármester, Iványi Ildikó, a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatója, valamint támogatók, újságírók és érdeklődők várnak. Fotós élménybeszámolót tartok a Duna-túra legfontosabb tapasztalatairól, amiből bőven akadt az elmúlt három hétben. Rendkívül inspiráló volt például végig számomra, hogy utam során sokan biztattak, mindenhol kedvesen fogadtak, és közel tízezren írták alá petíciónkat – Nekik ezúton is nagyon köszönöm a támogatást. Láttam, hogy vén Dunánk már így is szenved a különféle szennyezésektől, a múltban elkövetett hibáktól, mesterséges átalakításoktól, a nem őshonos fajok betelepítésétől, és még sokáig sorolhatnánk, mivel vétkeztünk a folyó ellen. És látom, hogy az Európai Unió közlekedésfejlesztési programja keretében elindult hajózóút fejlesztés olyan feltételeket irányzott elő csaknem a teljes magyar szakaszon, melyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanának el, illetve súlyosbítanák a már meglévő problémákat. Nem azt mondom, hogy ne fejlesszük a dunai hajózást, csak azt, hogy a hajózást alakítsuk a Dunához, ne pedig a Dunát a hajókhoz. Vegyük figyelembe azt, hogy a folyót hosszútávon sok más érdekelt is használni szeretné, legyen az horgász, turista, gazdálkodó vagy természetvédő, hiszen a Duna mindenkié.

A déli órákban a vállalkozó szelleműekkel teszem meg a túra utolsó szakaszát, és Kölked irányába gyalogolok, ahol még csatlakoznak hozzánk vendégek, így a bédai erdőn keresztül már vagy harmincan tesszük meg a legeslegutolsó 12 km-t a horvát határig. Mindent egybe véve kiváló volt ez a túra, megérte belevágni a 450 kilométerbe, és megtenni ezt a 751889 lépést, melyhez majd ötszázan csatlakoztak a három hét alatt, köztük neves szakemberek, kutatók, polgármesterek és világjárók. Mégis, a rekkenő hőségben megkönnyebbülök, mikor végre megpillantom az államhatárt. A velem együtt gyaloglók is sokat tanultak, sokat tapasztaltak az út során, és most boldog mosollyal áll kis csapatunk a határnál.

Remélem, a WWF eléri majd a célját. Addig azonban kemény munka vár még ránk, hiszen holnap, 28-án találkozom Garamhegyi Ábellel, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium államtitkárával, hogy elmondhassam a WWF Magyarország tervezett hajózásfejlesztéssel kapcsolatos álláspontját és javaslatait. Másnap pedig, június 29-én, a Nemzetközi Duna Napon, a Citadellán felállított WWF hőlégballonban átadjuk a Duna-túra során összegyűjtött majd tízezer aláírást a GKM egyik képviselőjének. Ezekről az eseményekről természetesen még blogomban is írok. A napló csütörtöki befejezésével azonban nem ér véget a munkánk. Sok embert, döntéshozót kell még meggyőznünk arról, hogy új hajótípusok létrehozásával, a meglévők felújításával, az információs- és logisztikai rendszerek fejlesztésével és összehangolásával, valamint a folyó nyújtotta szolgáltatások sokrétű és bölcs használatával is elérhető a kívánt cél, anélkül, hogy a folyót és környezetét végleg tönkretennénk. Szeretném, ha most az egyszer a Dunát nem tájegységekre és éppen aktuális környezeti problémákra tagolva szemlélnénk, hanem élő egészként, mint hazánk gerincét, melyhez csak óvatosan szabad hozzányúlnunk, ha azt akarjuk, hogy ökológiai egyensúlya ne boruljon fel fenekestül. Az biztos, hogy ez után az út után már egész másként fogok tekinteni magam is a Dunára, mint azelőtt, s talán blogommal hozzásegítettem az olvasót ahhoz, hogy virtuálisan velem túrázva ő is átélhesse, amit én. Köszönöm mindenkinek a támogatást és az építő vagy éppen vitát generáló hozzászólást! Legközelebb már Budapestről jelentkezem…

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója