22. nap, hétfő – Szeremle – Újmohács
A pihenőnapom előtti estét Baja híres halászléfőző vendéglőjében töltöttem, egy nagy tál tésztás halászlével, melyhez külön tányéron érkeztek a hatalmas remegő halszeletek, épp, mint egy Krúdy-novellában. Az étterem pincére felismert, vállalkozásomról pedig beszélgetésünk elején úgy vélte, hogy lehetetlen, a tőke ellen nem lehet mit tenni, s így van ez a Duna hajózási célú elcsatornásításával is. Azon már elgondolkozott, amikor elmondtam, hogy a szomszédos piacon három óra alatt mintegy háromszázan írták alá petíciónkat, a túrós csusza felszolgálásakor pedig már sok szerencsét kívánt a „küldetésemhez”, majd a kávénál arról érdeklődött, hogyan lesz majd tovább, mit teszünk az aláírások átadását követően, és arról ő hogyan értesülhet. Úgy látszik, a Dunával kapcsolatos kérdések – legyen az a halászlé, a hajózás vagy a folyó élővilága – fontos a bajaiaknak, az itteni kirándulóknak, kőműveseknek, pincéreknek. Olyan is akadt, aki a „gyaloglási szolgálatomat” gépkocsis szállítással szerette volna segíteni, és csak nehezen értette meg, hogy én tényleg gyalog szeretném megtenni a teljes távot, mind a 450 kilométert.
Hétfőn, a Duna-túra utolsó előtti napján a Szeremle-Dunafalva-Újmohács szakaszon gyaloglunk a két utolsó nap önkéntes fotósával, Bárdi Attilával. Ez a szakasz a feketególyák, túránk önjelölt kabalamadarainak egyik legfontosabb fészkelő helye. Érdekesség, hogy az egyik gólyapár fészkét egy WWF-MME védelmi program keretében bekamerázták, és mikrohullámú átjátszón keresztül folyamatosan nyomon követhető a pár és a fiókák élete itt. Ez ám a kukkolás, a biológiai valóságshow! A nyomkövetés és a megfigyelés lehetőséget ad arra, hogy megértsük a madarak életviszonyait, és gyakorlati védelemmel segítsük túlélésüket.
Szeremléről kijőve arról győződhetünk meg, hogy a fekete gólyák mennyivel távolságtartóbbak, mint a fehérek. Egy csapat fehér gólya többszöri felugrasztás után kimér egy adott távolságot, ahonnan már biztonságban szemlélheti, ahogy elhaladunk mellettük. Mindez pont egy ötfős fekete gólya csapat közelében történik, amely viszont pont kétszer ekkora távot enged csak meg magának. Ebből is látható, hogy a fehér gólyák kultúrakövetők, míg a feketék kultúrakerülők. Különösen igaz ez a fészkelési szokásokra: a fekete gólyák soha nem raknának fészket lakott településen, ők inkább a nyugodt, zavartalan ártéri erdőt választják – amíg még van ilyen. A gólyák után kócsagtelepet találunk, kiskócsagokkal, bakcsókkal és szürke gémekkel. Dr. Bankovics Attila ornitológus szerint a kiskócsagok fogyóban vannak, ezért is nagy öröm látni itt több tucatot együtt.
Az egyik legváltozatosabb ártéri tájon haladunk tovább Dunafalváig. Nagy diverzitású, mozaikos erre felé a tájkép. Nyárasok fogadnak itt, sűrűn integetnek leveleikkel a rekkenő hőségben. Van erre bőven szürke nyár, fekete nyár, jegenyenyár, meg az ipari célú nemesnyarak, fiatalok-öregek, karcsúak, egyenesek és görbék. A nemesnyarak katonásan sorba ültetett klónok, szúnyog ugyan azokban is rengeteg van, de a fekete gólya ott már nem él meg. Nehéz betelni a fehér, fekete, rezgő és jegenye nyarak látványával. Képzeletemben a magyar népmesevilág égig érő fája is csak egy igen magas nyár lehetett. És róluk írt Kosztolányi is:
„Milyen szép nevem van. Hallod? Nyárfa…
Karcsún fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa…”
Dunafalván olyan helyhez érkezünk, ahol 2000 évvel ezelőtt is már a Duna egyik főága volt. Ezt bizonyítja a Dunaszekcsőt védő erőd romjainál álló emléktábla, melynek tanúsága szerint a római nevén Florentia (Virágzó) erőd a II. században készült el, hogy védje a Daciát Pannoniával összekötő kereskedő utat. „Csendesüljünk meg e kövek előtt! Kis híján 2000 év pannon és magyar történelme szunnyad e falakban”. Én pedig kiegészíteném még az emléktáblát azzal, hogy csendesüljünk meg e nagy víz, a Duna előtt is, mely még régebb óta tanúja az emberiség történelmének. És csak akkor fog még legalább ennyi ideig virágozni, ha a hajózás oltárán nem áldozzuk fel magát a folyót, hanem úgy fejlesztjük a hajózást, hogy megmaradjanak a folyó természeti értékei is, javaival bölcsen gazdálkodunk, a szépségét pedig büszkén mutogatjuk a magyaroknak és a külföldieknek.
A Petőfi Népe egy mai cikkében éppen azt írja, hogy a Duna menti Tartományok Munkaközössége és a hajózási munkacsoport vezetője, Otto Schweitz hangsúlyozza, hogy a közúttal szemben a vízi szállítás tizenhatszor kevesebb energiát igényel. Tény, hogy a hajózásnak környezetvédelmi előnyei vannak, ugyanakkor veszélyeket is rejt magában a folyóra és a hozzá kötődő árterek élővilágára, valamint a vízbázisokra nézvést. Nagyon nehéz ezeket a szempontokat összehangolni, és megtalálni a legmegfelelőbb megoldást. Nem egy tipikus természetvédelmi munka, amikor egy-egy izolált területet vagy fajt igyekszünk megvédeni. Talán erre mondják, hogy ilyen munkához aztán elkél az ember a gáton. Szerencsére vagyunk ott egy páran.
Dunafalva előtt a töltés a Duna mellett közvetlenül az ártéri erdők között kanyarog, a frissen kaszált gyep felett mindenütt szitakötők, óriás acsák repkednek, mint megannyi kis helikopter. Furcsa érzés arra gondolni, hogy vajon mit csinálok holnapután ilyenkor. Inkább mennék tovább Bezdánig és tanulnám a Dunát, mint vissza a zsúfolt fővárosba…
Dunafalván a tikkasztó déli hőségben megállunk egy frissítőre a kocsmában. Beszélgetést kezdeményezek az egyik vendéggel, akiről hamar kiderül, hogy az önkormányzatnál dolgozik, és ő hordta szét petíciónkat a faluban. Meg is kérte kollégáimat, menjünk már be az összegyűjtött aláírásokért az irodába, de végül nem adták oda, inkább elhozzák Mohácsra holnap. Kis pihenő után aztán Újmohács felé indulunk, ott fogjuk befejezni mai gyaloglásunkat.
A Mohácsi-szigeten talpalunk tovább. Túrám során itt eddig a legmozaikosabb a táj. Kemény- és puhafa ligeterdők, melyeket belső csatornák hálóznak át sűrűn, és otthonra találnak bennük az olyan nagy térigényű, bonyolult életmenetű gerinces fajok, mint a rétisas vagy a fekete gólya. Nem mellékesen itt található Európa legnagyobb fészkelő fekete gólya állománya. A Duna mohácsi mellékágán pedig nyár vége felé besűrűsödik a halivadék, és terített asztalt kínál a madaraknak. Ezt mi is megtapasztaljuk, mikor egy csendes pihenőnél a parton hatalmas csobbanásokra leszünk figyelmesek. Hajsza folyik a vízen, a balin rabol, a kishalakat szinte kizavarja a vízből, azok meg fejvesztve menekülnek akár a felszín felé is. Azért, hogy ezek a természeti értékek megmaradhassanak a szigeten és a mellékágakban, meg kell indulni a mellékág-rehabilitációnak. Ezt indokolja az is, hogy mindkét mellékág a Natura 2000 hálózat része. Ezen felül, növeli a terület értékét, hogy nemzetközi jelentőségű vizes élőhely, és mint ilyen, a rendkívül védett RAMSAR területek közé tartozik. Ezek a vizek adnak otthont a fokozottan védett vidrának, és itt táplálkoznak a nagy gémtelepek madarai is.
Miközben elhaladok a Duna kanyarulatára rátapadó kis tanyabokrok, Felsőkanda és Alsókanda mellett, arra gondolok, hogy az elmúlt 3 hét alatt nagyon közel került a szívemhez a Duna. Nem is értem, hogyan lehetnek olyan emberek, akik feláldoznák a Duna értékeit azért, hogy az mindig úgy működjön, ahogy azt egy technokrata mérnöki agy előre beprogramozza. A természetnek saját törvényei vannak, büntetlenül nem lehet azokat figyelmen kívül hagyni. Buzetzky Győző barátom ezt így fogalmazta meg szombaton: „Ha valahol beleavatkozunk a folyó és a vízrendszer életébe, az ellenreakciót szül a folyó részéről.” Utam vége felé egyre jobban látom, mennyire igaza van. Aki pedig ezt nem látja, gyalogoljon végig a Duna magyarországi szakaszán, hogy megértse, hogyan működik ez a vénséges folyó. Én megtettem, holnap pedig a horvát határnál véget ér a Duna-túra. A WWF azonban tovább dolgozik azon, hogy ne a folyót és annak környezetét alakítsák a hajókhoz, hanem a hajózást a Dunához.
Márkus Ferenc,
a WWF Magyarország igazgatója
