17. nap, szerda – Makád – Apostag

Arról még nem számoltam be, hogy kedden este nem Lóréven, hanem Makádon szálltam meg végül is. Az esti gyaloglás alkalmával majd megettek a szúnyogok a töltésen, nem is csoda, izzadt hátammal, nedves karommal a környék leghívogatóbb célpontja lehettem a gyötrő szúnyogok számára. Nem véletlenül nevezik így ezt az állatot, hiszen árvizes években előfordul, hogy a frissen született szarvasborjakat halálra gyötrik, így egy-egy teljes szarvas korosztály kiesik a populációból. Ennek hatására pedig nincs, aki visszarágja a zátonyok frissen növekvő füzeseit, így a fácskák „kinőnek a szarvas szája alól”, és komoly generációs előnyre tesznek szert más füzesek-nyarasok szarvasrágta generációival szemben. Mi ehhez képest az, hogy nekem viszket az alkarom? Mindenesetre most úgy néz ki, hogy a WWF Duna-túrájának sokat köszönhetnek a szúnyogok, mert sok új húst viszek magammal az elkövetkező napokban. Ez az akció így lassan kezd már kisebb mozgalommá duzzadni, melynek résztvevői, elmondásuk szerint, nem kikapcsolódni, hanem megfigyelni érkeznek ide. „Ki tud a Földön az örök csodákról, s arról, mi szép, más senki, csak a vándor...”. Hát igen, a túra, a turizmus az egyik legintellektuálisabb sport, az egyik legtöbb szellemi összpontosítást igénylő, fizikai megterheléssel járó elfoglaltság. Különösen igaz ez a Duna-túrára.

Makádról indulok hát neki a Duna-túra 17. napjának. Reggel első dolgom, hogy megnézzem, mit írnak akciónkról a Nők Lapja legújabb számában, és csak ez után indulok el Tassra, ahova hajóval érkeznek Kulcs település képviselői, hogy átadják nekem a rekordmennyiségű aláírást. A 348 név bizonyítja, hogy a kulcsiak igazán a szívükön viselik a Duna sorsát. (Legyen ez példa a többi Duna menti település számára is!) Lénárd Béla, Kulcs polgármestere vezeti az elkötelezett delegációt, Korondi Csaba, a Kulcsi Baráti Kör elnöke, Lengyel Zoltán, a Kulcsi Horgász Egyesület elnöke és Bacsa Lajos, a Kulcsi Vízisport Egyesület vezetője érkezik vele, akikhez csatlakozott még Koczka Kata, a Fejér Megyei Nap újságírója és fotós munkatársa. A rögtönzött szakmai megbeszélésen Péchy Tamás az MME Rákosi vipera projektjének vezetője és kislánya, Zita is részt vesz, ők ketten lesznek délelőtti útitársaim.

A polgármester szívesen mesél arról, mit tettek a folyóért: „A makádi sarkantyúkat túl hosszúra építették, ezért eltereli a vizet, ami a túlparton kimossa a kulcsi löszfalat. Kikövezték a falu egyik legszebb partszakaszát, amely így eliszaposodott, büdös, vacak lett. Kértük a hatóságot, hogy tegyék rendbe a területet, de nem reagáltak. Kezünkbe vettük hát a dolgokat. Beavatkoztunk az állami kezelésű területen, rendbe tettük, amiért feljelentettek minket, azt mondván, hogy 50 méterrel túlmentünk az engedélyezetten. Nyolc-kilenc teherautónyi hulladékot szállítottunk el onnan, gyönyörűen megtisztítottuk a szakaszt, de felszólítottak, hogy állítsuk helyre az eredeti állapotot. Mivel azonban azt senki nem akarta, hogy a hulladékot visszahordjuk, végül megmaradt, amit rendbetettünk. Szeretjük a Dunát, ezért is vagyunk hajlandóak hadakozni a hatóságokkal.”

Az aláírások átadására nem akármilyen helyen, hanem Geiszler József Afrika kutató, vadász, festő vén hajóján kerül sor. A kutató-művészt faggatom arról, mi köti a Dunához:

„Az egész életem a folyóhoz kötődik. Kiscserkészként korán belém ivódott, hogy a természetet szeretni, tisztelni kell. Ma is a pedagógusok egyik feladata kellene, hogy legyen az ifjúság környezeti nevelése. Ne a kiépített helyre vigyék kirándulni a gyerekeket, ahol a technika minden csodája megvan, hanem az igazi természetbe. Persze a háború előtt sokkal szebb volt a folyó, aztán az ipari időkben szörnyű volt, úszott az olaj a felszínen. Mostanában megint szebb, de az tudható, hogy sok vegyi anyag kerül a vízbe, ami aztán leülepszik. Nekünk és az iparnak kéne a Dunához igazodni, alkalmazkodni, és nem fordítva, mert különben előbb-utóbb teljesen tönkretesszük a környezetünket. Az állat okosabb, mint az ember, mert az nem pusztítja el saját élőhelyét.” A Dunával kapcsolatos egyetértésünket és az aláírás átadásának ünnepi pillanatát jófajta törköllyel pecsételjük meg.

Elköszönök kulcsi barátaimtól, és Péchy Tamással és Zitával továbbindulunk Tassról a part mentén, a szúnyogosban. Séta közben Tamás mesél nekem dunai élményeiről:

„Tizenévesen kezdtem járni a Dunához, az Erzsébet-hídnál horgásztunk a barátokkal. Aztán szereztem egy gumicsónakot, és itt, ezen a környéken kezdtem el madarászni. Olvastam a makádi gémtelepről, és lejártam ide fényképezni. A folyó, a víz mindig is vonzott. Pest után aztán Apajra költöztem, így látom a Duna más részeit is, és sajnos lefelé elég csúnyán változott. Jó lenne, ha a gátmagasítás abbamaradna, és szabad területeket nyitnának, amelyeket áradáskor eláraszthatna a víz. Betelepültünk az árterekbe, de a természet bebizonyította, hogy a gátaknál mindig jön magasabb és magasabb víz. A hajózásban, úgy látom, az lenne jó, ha a kecske is jóllakna, és a káposzta is megmaradna. Nem tetszene, ha csatornamederré változna a Duna. Az édesvíz készletek megőrzése a Kárpát-medencében nagyon fontos feladat.

A dunaújvárosi révnél megállunk egy pihenőre. Átpillantva a túlpartra végig ipari létesítmények csúfítják a látképet. Továbbgyalogolva mai pihenőhelyemet az 51-es út mentén érem el, a dübörgő kamionok között gyalogolva Dunavecséig. Innét Tirják László, a Körös-Maros Nemzeti Park igazgatója a társam, akivel megnézzük az új Dunaújvárosi híd építésének gigantikus munkálatait. Hova vezet a hídról lefutó út? László Apostag felé gyalogolva arról beszél, hogy a Duna a közép-európai népeket és a legkülönfélébb élőhelyeket köti össze. Egy igazi zöldfolyosó. Ma 38082 lépést tettem meg Apostagig, és bele sem merek gondolni, mennyi van még hátra a horvát határig. Viszont a folyó annyi érdekességet és kérdést tartogat még a lejjebbi szakaszokon, hogy – lábsajgás ide, szúnyog invázió oda – most már végigcsinálom a túrát. És mindenről, amit láttam, be is számolok ezen oldalakon.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója