15. nap, hétfő – Budapest, Petőfi-híd – Tököl

Eddigi utam értékelésére és a további felkészülésre kitűnő alkalmat nyújtott a vasárnapi pihenőnap. A hőségben nehéz lesz a gyalogolás, de megéri, hiszen már így is sokat adott nekem ez az út. A szombati budapesti közös gyaloglás után elismerően gondoltam munkatársaimra, akik végigcsinálták velem az elõzõ két hetet, és csak reméltem, hogy nem bántódtak meg, amiért idő előtt leléptem, hogy egy kicsit a családommal is lehessek. A hétvégi fűnyírást ezúttal elhalasztottam, hogy a vegetáció igazán kibontakozhasson saját rendszere szerint, és ne csak az én fűkaszás akaratom érvényesüljön a kertben. Fűnyírás helyett inkább érettségiző fiammal beszéltük át a biológia B-tételeit – környezet- és természetvédelem.

A délutánt arra szántam, hogy felkészüljek kicsit Csepelből, hiszen több mint két napon át fogok gyalogolni a “nagy szigeten”. Megtudom, hogy Anonymus szerint a sziget Árpád szállásfoglalása és intézkedése nyomán kapta nevét: “Az uralkodói ménes szálláshelye a nagy sziget. A hosszú idõtõl kifáradt lovakat a szigetre bebocsátották és legelni rendelték. Lovászmesterül egy kun, Sepel nevű férfit tettek meg.". Az átúsztatás a lovak révjénél, a mai Lórévnél történt, amit kedden majd fel is keresek. Azt is megtudom még, hogy Csepel – ahogy Veszprém is – mindig a királynék birtokához tartozott. Oláh Miklós, II. Lajos titkára Magyarország címû latin nyelvű munkájában a szigetet erdõkben, mezõkben, vízben, halban, apró- és nagyvadban igen bõséges területnek írja le, ahol a királyi pár rendszeresen vadászott.

Hétfőn idősebbik fiammal a Boráros tér testesre formázott borárus szobrától és hordóitól indulunk útra. A középkorban a szigetre Albertfalva magasságában réven jártak be az emberek, de ma a csepeli parthoz a gyárváros és kikötõk miatt hosszú kilométereken át képtelenség hozzáférkőzni. Ezért inkább a Soroksári ágon, a még 1872-ben épített gátak és zsiliprendszer felől, a köznyelvben is Kvassay-zsilipnek nevezett nyakon át szálljuk meg a szigetet. Később csatlakozik még hozzánk a túra egy lelkes támogatója, Szécsi Ilona és kétéves kisfia, Szabolcs, velük folytatjuk utunkat.

Itt a szigetcsúcson épül a budapesti szennyvíztisztító, zömében EU-s források felhasználásával. Két-három év, és üzemelni fog. Igazán itt az ideje, hiszen a nagyváros szennyvízének 75%-a ma még tisztítatlanul ömlik a folyóba. A tisztítás mellett azonban szintén fontos a folyó mederviszonyainak, partvonalának, mellékágainak és az azokhoz kötődő élővilágnak a védelme is. Hál’ istennek ma már nem csak a régi technokrata, kémcsöves vízkémiai megközelítés az elfogadott, hanem a biológiai paraméterek számbavétele, mely összehasonlíthatatlanul átfogóbban minõsíti az egyes folyószakaszok állapotát. Ha élő folyóról beszélünk – és egyelőre még arról beszélhetünk szerencsére –, akkor a kavicsos, homokos, iszapos alzatot, a part és a föveny víztisztaságot segítõ és haltáplálékként is szolgáló bevonatait (moszatok, szivacsok), abban a gerinctelen állatkák, ízeltlábúak lárváinak tömkelegét, a kagylókat, halakat és ezek állományainak változásait is vizsgálnunk kell a komplex védelem érdekében.

A természetvédelem kicsit olyan, mint a halászlé a tanmesében, melyet most a mérnöki tudás mindenhatóságába vetett hit gőgös technokratáinak figyelmébe ajánlok. Azt már tudjuk, hogy lehet halból és vízből halászlevet főzni, de azt még nem, hogyan készíthetünk a halászléből halat és vizet. Ugyanez igaz folyókra is: azt már tudjuk, hogy folyóinkból képesek vagyunk csatornát képezni, de kérdezem a bloghozzászólók „hajóslajosait”: hogyan lehet majd csatornából folyót készíteni? Ilyesmiken gondolkozom, miközben a teherautók és kamionok dübörögnek el mellettünk az M0-s körgyűrű irányába.

Séta közben Ilonát kérdezem a Dunáról. „A nyaralónk a Duna mellett van Kiskunlacházán. Rengeteget fürdök ott, sokat csónakázunk, hiszen ez egy gyönyörű szakasza a Dunának. Igaz, a víz, amióta csak ismerem, mindig piszkos volt. Szeretném, ha tisztább lenne, és remélem, hogy a csepeli szennyvíztisztító a ráckevei Dunaág vízminőségén is javítani fog.” Csepel ipari övezetén gyaloglunk keresztül a fullasztó forróságban. A romos épületfalakon seregnyi fali gyík rohangál, és rövidesen elérünk Tökölhöz, ahol már kinyílik az igazi csepeli táj. A nagy szigetnek ez lesz az izgalmasabb szakasza, de ennek már csak holnap veselkedek neki.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója