19. nap, péntek – Dunapataj – Fajsz

A felhőszakadás a hátunkat még éppen elcsípte csütörtök este, de fél lábbal és az aznapi 47272. lépéssel már a dunapataji gátőrházban voltunk. A helyiek közel kétszáz aláírást gyűjtöttek nekünk össze, ami nem is csoda, ez a település a Duna szakasz természetvédelmi szempontú fejlesztéséről tervez és gondoskodik is. Aki nem hiszi, az jöjjön el Kocsis Csabához, majd ő végigvezeti a területen. Napközben a nagy hőségben alig ettünk valamit, így könnyen kaphatók voltunk egy pataji pacalkóstolóra. Fenséges, túrázóknak való étek. Csaba azért rákérdezett, hogy mit reggelizünk, majd – biztos, ami fix – elkerekezett egy rőf házi paprikás szalámiért, kiegészítendő diétás reggelinket. Így már biztosítva volt a másnapi energiaadag.

Péntek reggel hétkor a már szerdán is velünk tartó, remek kondícióban lévő Csóka Zoltán kalocsai szakaszmérnökkel és a frissen váltott fotósunkkal, Kiss Attilával vágunk neki a mai 35 kilométeres távnak. Pakssal szemben, Ordas közelében megemlékezünk az 1987-ben kifogott utolsó vizáról. A 3 méter hosszú, 180 kg súlyú példány a Vaskapu 1972-ben történt megépítése után ragadhatott a Duna felső szakaszán. A viza, mint a tokfélék többsége, a Fekete- és az Azovi-tengerben honos, de eredetileg ő is édesvízi, illetve torkolatvízi faj volt, mint a kecsege. Bizonyíték erre, hogy a tokfajok a folyók vizében ívnak, ahová kora tavasszal vagy ősszel vonulnak, hogy lerakják ikráikat. Egyes feltételezések szerint csodálatos szaglószervük segítségével találnak vissza arra az akár 1000 km-rel is feljebb lévő folyamszakaszra, ahol annak idején a világra jöttek.

De mit ér a jó orr, ha a vonulási utat vízerőművekkel, gátakkal vágják el? A Vaskapu megépítésével a hazai vizekből el is tűnt a viza és a sőregtok, a kecsege kivételével pedig a többi tokhalféle is közel áll a kipusztuláshoz. Pedig a tokfélék, sajátos igényeik és életmódjuk miatt, kiválóan alkalmasak arra, hogy jelezzék, milyen a víz ökológiai állapota. Dunába való visszacsábításukhoz azonban nem csak a vízminőségen kell javítani, de a természetes, akadálymentes áramlást, és az árterek helyreállítását is biztosítani kell. A WWF kezdeményezésére nemzetközi összefogással elkészült egy akcióterv a Duna és mellékfolyóiban élő tokfélék megmentésére. A WWF Magyarország az akcióterv alapján kezdeményezte, hogy hazánkban is mielőbb kezdődjenek meg a tokfélék védelmét elősegítő tevékenységek, többek között az élőhelyek felmérése, élőhely-rehabilitációs tervek kidolgozása, a mesterséges visszatelepítés alapjainak megteremtése és a közvélemény tájékoztatása. Első lépésként az elmúlt években partnereink segítségével a Viza 2020 programunk keretében több ízben telepítettünk vissza sok ezer kecsegeivadékot a Dunába. De a program fő célja, hogy 2020-ra ismét ússzon viza is a folyóban – ha nem is annyi, amennyivel Mátyás király egykor egész seregét jóllakathatta. Ezért is szorítok most itt, az utolsó vizakapás helyszínén.

Csóka Zolival már másról, a dunai töltések helyes kezeléséről, a korona és a talapzat gondozásának jelentőségéről és módjáról elmélkedünk, ahogy továbbgyalogolunk az árvízvédelmi gáton. Hirtelen egy sereg birkába botlunk, akik harsogó zajjal ropogtatják a gát füvét. A töltés karbantartásának ez a leginkább bio módja, a birka ugyanis nem fogyaszt gázolajat.

Később éppen telefoninterjút adok a Klub Rádiónak (ők a harmadikak, akik ma délelőtt felhívtak), amikor egyszer csak egy szürke gém csapatot zavarok fel táplálkozásukból. Pedig én még csak nem is motorcsónak vagyok, hanem egy egyszerű gyalogló. Gyalogló, aki mostanra rendesen kimelegedett a hőségben, így jól esik a géderlaki kompnál lédús fekete epret szemezgetni. Dunaszentbenedek felé sétálva egy szusszanásra megállunk egy focipályánál, ahol épp egy fehér gólya bóklászik. Csőrében zsákmányát egyedül viheti kapura, mi, a védők pedig csak távolról figyeljük a hosszú lábú játékost.

Megirigyelve a madár eledelét, pihenőnk után sietősre fogjuk lépteinket, hiszen Zoli jóvoltából Foktőn már vár ránk egy adag sült keszeg. De a jóféle dunai étek előtt még szekszárdi környezetvédőkkel találkozunk, Baka Évával és Baka Györggyel, akik csatlakoznak a Duna-túrához, s velünk talpalnak Fajsz felé, ráadásul még két folyamkilométert is örökbe fogadnak. Sétánk közben négy lóra leszünk figyelmesek, melyeket gazdájuk csutakol a folyóban – amolyan alvázmosás ló módra. Emberünk, Szakállas János elmondja, ezek az állatok reggel 4 óta dolgoznak, elhúztak vagy 40 guriga szénát. A magyar sodrott most fog elleni, pedig alig múlt még, hogy csikó korában gazdája idehozta fürdeni. „Ilyet Pesten nem látni!” – kacsint rám mosolyogva a férfi. És igaza van, többek között ezért indultam útra 19 nappal ezelőtt. A mai gyaloglásnak 51001 lépés után, a lestyánillatú (biofűszer üzemből árad) Fajszon lett vége, ahol a Kisszerszámos Halász Szövetkezet vezetője, Csere Lajos, közismert nevén Bóby vendégei vagyunk. Mivel is várhatna minket Bóby? Kiskecével, szapollyal, rántott törpeharcsával és 44 fajszi aláírással. Ki tudja mi a kiskece vagy a szapoly?

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója