Június 25. Ráadás nap, csütörtök – Citadella

Bár a terepen véget ért a Duna-túra, a munka nem állt meg. Sőt! Azok után, hogy előző nap még elcsigázottan megtettem az utolsó lépéseket lelkes társaimmal a horvát határ felé, szerdán reggel 9-kor már kimosakodva, ingben, nyakkendőben, de barnára sülve a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium államtitkárával, Garamhegyi Ábellel tárgyaltam. Két munkatársammal azt vázoltuk, hogy a dunai hajózás fejlesztésének mely elemeit érdemes vizsgálni, mielőtt csatornává silányítanák a folyót. Ilyen javaslat a sekély merülésű flotta fejlesztése, a meglévő hajók korszerűsítése, a logisztikai és információs rendszer, valamint a kikötőkhöz csatolt vasúti átrakó szárnyvonalak kiépítése. Az államtitkár úr érdeklődéssel figyelte felvetéseinket, de az érezhető volt a levegőben, hogy itt még sok-sok tárgyalásra, egyeztetésre lesz szükség. Sebaj, legalább lesz módunk megvitatni a WWF által megrendelt és hamarosan elkészülő társadalmi-gazdasági elemzés által felvetett problémákat, melyeknek java részéről eddig nem esett szó: Mi valójában a dunai hajózás fő gátja a magyar szakaszon, és az EU hajózó út fejlesztéséből, egységesítéséből ki profitálna elsősorban? Az unió által előirányzott magyarországi fejlesztések – a logisztika és infrastruktúra, a helyi feldolgozóipar, a rendes hazai hajópark és megfelelő kikötők hiányában – ugyanis csak a rajnai flotta Dunára jutását könnyítené meg, de a hazai hajózó ágazat problémái ettől még nem oldódnának meg. Ahogy pedig egy szakértő kolléga írja e blog hozzászólásai között: „Rajtunk magyarokon kívül senkinek nem fog hiányozni az, amit ezen a tájon a folyók biztosíthatnának számunkra, és amit saját érdekeink következetes képviselete nélkül, mások hasznára, a saját költségünkön el fogunk veszíteni.” Minderről talán érdemes lenne tárgyalni, mielőtt csatornává változtatjuk a Dunát, nemde?
Az államtitkár úrtól azzal váltunk el, hogy a GKM képviselője másnap, június 29-én, a Nemzetközi Duna Nap alkalmával a Gellért-hegyen a WWF hőlégballonjánál átveszi az immár csaknem 12 ezer aláírást.

A minisztériumi tárgyalás után, a WWF irodájában pillantásom minduntalan az íróasztalom feletti vízrajzi térképre tévedt. Más szemmel néztem már a térképen a Duna vonalát, miután minden folyamkilométerhez személyes emlék, élmény kötődik, és 50 Duna menti településen jártam az elmúlt napokban. Számomra a túra után már mást jelent a Duna, mint három héttel ezelőtt. A kígyózó kék vonal mögött egy ökológiai rendszer, egy „kék és zöld folyosó” van, csak sokan – akár a „fejlesztők” is – ezt nem akarják tudomásul venni. Ezért is esett jól, hogy túrám után fölhívott Olajos Péter, az Európa Parlament képviselője, gratulált nekem és kollégáimnak, és megígérte, hogy fölszólal ügyünkben, és a bizottság elé terjeszti alábbi kérdéseit:

1. Van-e tudomása a Bizottságnak más, alternatív programokról vagy tervekről, amelyek a Dunán alkalmazhatóak lennének?

2. Ha a meder mélyítése elkerülhetetlen, úgy tervezik-e környezetmérnökök alkalmazását, a teljes környezeti hatásvizsgálat lefolytatását?

3. Általában milyen környezetvédelmi intézkedések meghozatalát tervezik a Duna hajózhatóvá tételét érintő munkálatok során?

Csütörtök reggel, a Nemzetközi Duna Napon már a 11360 aláírással ellátott petíciónk átadására készülök, mely délelőtt a Citadellán történik meg, nem mindennapi keretek között. Marton Tamás, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Hajózási Főosztályának főosztályvezető-helyettese a WWF Hollandiából importál Panda-hőlégballonján veszi át a petíciót, magasan a város és a Duna felett lebegve. Ez a káprázatos látkép talán annak az üzenetnek a célba juttatásában is segít, hogy a Dunát ökológia egységként szemléljük, ne pedig problematikus folyószakaszokra osztva. Ha ez a szemlélet minisztériumi szinten is érvényesül, akkor októberben, amikor az európai közlekedési miniszterek találkozója lesz, talán már árnyaltabban lehet a Duna tervezett átalakításáról beszélni. Addig azonban még rengeteg dolog van. A témában az első minisztériumi anyag ősszel készül el, amit a WWF is szeretne véleményezni. Addig pedig továbbra is várjuk petíciónkhoz az aláírásokat, hogy a Duna értékei ne tűnhessenek el pár fel nem tett kérdés miatt.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

23. nap, kedd – Újmohács – horvát határ

Újmohácsra érve a hétfői egyszerű halászlé-túróscsusza vacsorát a bal parti révkocsmában költöttük el. A naplementében egyszer csak gumicsónak kötött ki, harcedzett hidrológusokkal a fedélzeten. Ők az ÖKO-PLAN Rt. munkatársai. Úgy kerültek ők ide, hogy a jelenleg futó Duna hajózhatóság fejlesztési projekt keretében megvizsgálják a mellékágak rehabilitációjához szükséges alapvető paramétereket. Varlóci Sándor és Rácz Dániel behajózzák hát a dunai nyitott vagy elzárt mellékágakat, felmérik a meder hossz- és keresztszelvényét, mérik a mellékágban a vízáramlást, és egy szondával vizsgálják az egyes helyeken az iszap vastagságát. Mindez egy digitális térképre kerül, és megalapozó anyagul szolgál majd a mellékág-rehabilitációk műszaki, ökológiai és anyagi tervezéséhez. Este ezek a gondolatok foglalkoztatnak, a gátőrház kertjében azonban elbódít az estike illata, bár a szúnyoghadaktól bizony nem élvezhetem ezt a kertben ücsörögve, így aludni inkább a házba térek.

Kedden reggel komppal kelek át a Dunán. Távcsővel még Újmohácsról átnézek Mohácsra, a túlparti kikötői élet nyüzsög a lencsém előtt. Egy sekély merülésű, orrán csapóhíddal rendelkező kamionszállító tolóhajó mozog előttünk. Jó lenne, ha ilyen bárkákból járna több a Dunán, hiszen ezek a szerkezetek a gázlós szakaszokon is át tudnak kelni, nem igényelik a csatornásított hajózó utat. Mohácson Szekó József polgármester, Iványi Ildikó, a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatója, valamint támogatók, újságírók és érdeklődők várnak. Fotós élménybeszámolót tartok a Duna-túra legfontosabb tapasztalatairól, amiből bőven akadt az elmúlt három hétben. Rendkívül inspiráló volt például végig számomra, hogy utam során sokan biztattak, mindenhol kedvesen fogadtak, és közel tízezren írták alá petíciónkat – Nekik ezúton is nagyon köszönöm a támogatást. Láttam, hogy vén Dunánk már így is szenved a különféle szennyezésektől, a múltban elkövetett hibáktól, mesterséges átalakításoktól, a nem őshonos fajok betelepítésétől, és még sokáig sorolhatnánk, mivel vétkeztünk a folyó ellen. És látom, hogy az Európai Unió közlekedésfejlesztési programja keretében elindult hajózóút fejlesztés olyan feltételeket irányzott elő csaknem a teljes magyar szakaszon, melyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanának el, illetve súlyosbítanák a már meglévő problémákat. Nem azt mondom, hogy ne fejlesszük a dunai hajózást, csak azt, hogy a hajózást alakítsuk a Dunához, ne pedig a Dunát a hajókhoz. Vegyük figyelembe azt, hogy a folyót hosszútávon sok más érdekelt is használni szeretné, legyen az horgász, turista, gazdálkodó vagy természetvédő, hiszen a Duna mindenkié.

A déli órákban a vállalkozó szelleműekkel teszem meg a túra utolsó szakaszát, és Kölked irányába gyalogolok, ahol még csatlakoznak hozzánk vendégek, így a bédai erdőn keresztül már vagy harmincan tesszük meg a legeslegutolsó 12 km-t a horvát határig. Mindent egybe véve kiváló volt ez a túra, megérte belevágni a 450 kilométerbe, és megtenni ezt a 751889 lépést, melyhez majd ötszázan csatlakoztak a három hét alatt, köztük neves szakemberek, kutatók, polgármesterek és világjárók. Mégis, a rekkenő hőségben megkönnyebbülök, mikor végre megpillantom az államhatárt. A velem együtt gyaloglók is sokat tanultak, sokat tapasztaltak az út során, és most boldog mosollyal áll kis csapatunk a határnál.

Remélem, a WWF eléri majd a célját. Addig azonban kemény munka vár még ránk, hiszen holnap, 28-án találkozom Garamhegyi Ábellel, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium államtitkárával, hogy elmondhassam a WWF Magyarország tervezett hajózásfejlesztéssel kapcsolatos álláspontját és javaslatait. Másnap pedig, június 29-én, a Nemzetközi Duna Napon, a Citadellán felállított WWF hőlégballonban átadjuk a Duna-túra során összegyűjtött majd tízezer aláírást a GKM egyik képviselőjének. Ezekről az eseményekről természetesen még blogomban is írok. A napló csütörtöki befejezésével azonban nem ér véget a munkánk. Sok embert, döntéshozót kell még meggyőznünk arról, hogy új hajótípusok létrehozásával, a meglévők felújításával, az információs- és logisztikai rendszerek fejlesztésével és összehangolásával, valamint a folyó nyújtotta szolgáltatások sokrétű és bölcs használatával is elérhető a kívánt cél, anélkül, hogy a folyót és környezetét végleg tönkretennénk. Szeretném, ha most az egyszer a Dunát nem tájegységekre és éppen aktuális környezeti problémákra tagolva szemlélnénk, hanem élő egészként, mint hazánk gerincét, melyhez csak óvatosan szabad hozzányúlnunk, ha azt akarjuk, hogy ökológiai egyensúlya ne boruljon fel fenekestül. Az biztos, hogy ez után az út után már egész másként fogok tekinteni magam is a Dunára, mint azelőtt, s talán blogommal hozzásegítettem az olvasót ahhoz, hogy virtuálisan velem túrázva ő is átélhesse, amit én. Köszönöm mindenkinek a támogatást és az építő vagy éppen vitát generáló hozzászólást! Legközelebb már Budapestről jelentkezem…

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

22. nap, hétfő – Szeremle – Újmohács

A pihenőnapom előtti estét Baja híres halászléfőző vendéglőjében töltöttem, egy nagy tál tésztás halászlével, melyhez külön tányéron érkeztek a hatalmas remegő halszeletek, épp, mint egy Krúdy-novellában. Az étterem pincére felismert, vállalkozásomról pedig beszélgetésünk elején úgy vélte, hogy lehetetlen, a tőke ellen nem lehet mit tenni, s így van ez a Duna hajózási célú elcsatornásításával is. Azon már elgondolkozott, amikor elmondtam, hogy a szomszédos piacon három óra alatt mintegy háromszázan írták alá petíciónkat, a túrós csusza felszolgálásakor pedig már sok szerencsét kívánt a „küldetésemhez”, majd a kávénál arról érdeklődött, hogyan lesz majd tovább, mit teszünk az aláírások átadását követően, és arról ő hogyan értesülhet. Úgy látszik, a Dunával kapcsolatos kérdések – legyen az a halászlé, a hajózás vagy a folyó élővilága – fontos a bajaiaknak, az itteni kirándulóknak, kőműveseknek, pincéreknek. Olyan is akadt, aki a „gyaloglási szolgálatomat” gépkocsis szállítással szerette volna segíteni, és csak nehezen értette meg, hogy én tényleg gyalog szeretném megtenni a teljes távot, mind a 450 kilométert.

Hétfőn, a Duna-túra utolsó előtti napján a Szeremle-Dunafalva-Újmohács szakaszon gyaloglunk a két utolsó nap önkéntes fotósával, Bárdi Attilával. Ez a szakasz a feketególyák, túránk önjelölt kabalamadarainak egyik legfontosabb fészkelő helye. Érdekesség, hogy az egyik gólyapár fészkét egy WWF-MME védelmi program keretében bekamerázták, és mikrohullámú átjátszón keresztül folyamatosan nyomon követhető a pár és a fiókák élete itt. Ez ám a kukkolás, a biológiai valóságshow! A nyomkövetés és a megfigyelés lehetőséget ad arra, hogy megértsük a madarak életviszonyait, és gyakorlati védelemmel segítsük túlélésüket.

Szeremléről kijőve arról győződhetünk meg, hogy a fekete gólyák mennyivel távolságtartóbbak, mint a fehérek. Egy csapat fehér gólya többszöri felugrasztás után kimér egy adott távolságot, ahonnan már biztonságban szemlélheti, ahogy elhaladunk mellettük. Mindez pont egy ötfős fekete gólya csapat közelében történik, amely viszont pont kétszer ekkora távot enged csak meg magának. Ebből is látható, hogy a fehér gólyák kultúrakövetők, míg a feketék kultúrakerülők. Különösen igaz ez a fészkelési szokásokra: a fekete gólyák soha nem raknának fészket lakott településen, ők inkább a nyugodt, zavartalan ártéri erdőt választják – amíg még van ilyen. A gólyák után kócsagtelepet találunk, kiskócsagokkal, bakcsókkal és szürke gémekkel. Dr. Bankovics Attila ornitológus szerint a kiskócsagok fogyóban vannak, ezért is nagy öröm látni itt több tucatot együtt.

Az egyik legváltozatosabb ártéri tájon haladunk tovább Dunafalváig. Nagy diverzitású, mozaikos erre felé a tájkép. Nyárasok fogadnak itt, sűrűn integetnek leveleikkel a rekkenő hőségben. Van erre bőven szürke nyár, fekete nyár, jegenyenyár, meg az ipari célú nemesnyarak, fiatalok-öregek, karcsúak, egyenesek és görbék. A nemesnyarak katonásan sorba ültetett klónok, szúnyog ugyan azokban is rengeteg van, de a fekete gólya ott már nem él meg. Nehéz betelni a fehér, fekete, rezgő és jegenye nyarak látványával. Képzeletemben a magyar népmesevilág égig érő fája is csak egy igen magas nyár lehetett. És róluk írt Kosztolányi is:

„Milyen szép nevem van. Hallod? Nyárfa…

Karcsún fehéren állok a határba.

Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.

S minden széllel zenélek, mint a hárfa…”

Dunafalván olyan helyhez érkezünk, ahol 2000 évvel ezelőtt is már a Duna egyik főága volt. Ezt bizonyítja a Dunaszekcsőt védő erőd romjainál álló emléktábla, melynek tanúsága szerint a római nevén Florentia (Virágzó) erőd a II. században készült el, hogy védje a Daciát Pannoniával összekötő kereskedő utat. „Csendesüljünk meg e kövek előtt! Kis híján 2000 év pannon és magyar történelme szunnyad e falakban”. Én pedig kiegészíteném még az emléktáblát azzal, hogy csendesüljünk meg e nagy víz, a Duna előtt is, mely még régebb óta tanúja az emberiség történelmének. És csak akkor fog még legalább ennyi ideig virágozni, ha a hajózás oltárán nem áldozzuk fel magát a folyót, hanem úgy fejlesztjük a hajózást, hogy megmaradjanak a folyó természeti értékei is, javaival bölcsen gazdálkodunk, a szépségét pedig büszkén mutogatjuk a magyaroknak és a külföldieknek.

A Petőfi Népe egy mai cikkében éppen azt írja, hogy a Duna menti Tartományok Munkaközössége és a hajózási munkacsoport vezetője, Otto Schweitz hangsúlyozza, hogy a közúttal szemben a vízi szállítás tizenhatszor kevesebb energiát igényel. Tény, hogy a hajózásnak környezetvédelmi előnyei vannak, ugyanakkor veszélyeket is rejt magában a folyóra és a hozzá kötődő árterek élővilágára, valamint a vízbázisokra nézvést. Nagyon nehéz ezeket a szempontokat összehangolni, és megtalálni a legmegfelelőbb megoldást. Nem egy tipikus természetvédelmi munka, amikor egy-egy izolált területet vagy fajt igyekszünk megvédeni. Talán erre mondják, hogy ilyen munkához aztán elkél az ember a gáton. Szerencsére vagyunk ott egy páran.

Dunafalva előtt a töltés a Duna mellett közvetlenül az ártéri erdők között kanyarog, a frissen kaszált gyep felett mindenütt szitakötők, óriás acsák repkednek, mint megannyi kis helikopter. Furcsa érzés arra gondolni, hogy vajon mit csinálok holnapután ilyenkor. Inkább mennék tovább Bezdánig és tanulnám a Dunát, mint vissza a zsúfolt fővárosba…

Dunafalván a tikkasztó déli hőségben megállunk egy frissítőre a kocsmában. Beszélgetést kezdeményezek az egyik vendéggel, akiről hamar kiderül, hogy az önkormányzatnál dolgozik, és ő hordta szét petíciónkat a faluban. Meg is kérte kollégáimat, menjünk már be az összegyűjtött aláírásokért az irodába, de végül nem adták oda, inkább elhozzák Mohácsra holnap. Kis pihenő után aztán Újmohács felé indulunk, ott fogjuk befejezni mai gyaloglásunkat.

A Mohácsi-szigeten talpalunk tovább. Túrám során itt eddig a legmozaikosabb a táj. Kemény- és puhafa ligeterdők, melyeket belső csatornák hálóznak át sűrűn, és otthonra találnak bennük az olyan nagy térigényű, bonyolult életmenetű gerinces fajok, mint a rétisas vagy a fekete gólya. Nem mellékesen itt található Európa legnagyobb fészkelő fekete gólya állománya. A Duna mohácsi mellékágán pedig nyár vége felé besűrűsödik a halivadék, és terített asztalt kínál a madaraknak. Ezt mi is megtapasztaljuk, mikor egy csendes pihenőnél a parton hatalmas csobbanásokra leszünk figyelmesek. Hajsza folyik a vízen, a balin rabol, a kishalakat szinte kizavarja a vízből, azok meg fejvesztve menekülnek akár a felszín felé is. Azért, hogy ezek a természeti értékek megmaradhassanak a szigeten és a mellékágakban, meg kell indulni a mellékág-rehabilitációnak. Ezt indokolja az is, hogy mindkét mellékág a Natura 2000 hálózat része. Ezen felül, növeli a terület értékét, hogy nemzetközi jelentőségű vizes élőhely, és mint ilyen, a rendkívül védett RAMSAR területek közé tartozik. Ezek a vizek adnak otthont a fokozottan védett vidrának, és itt táplálkoznak a nagy gémtelepek madarai is.

Miközben elhaladok a Duna kanyarulatára rátapadó kis tanyabokrok, Felsőkanda és Alsókanda mellett, arra gondolok, hogy az elmúlt 3 hét alatt nagyon közel került a szívemhez a Duna. Nem is értem, hogyan lehetnek olyan emberek, akik feláldoznák a Duna értékeit azért, hogy az mindig úgy működjön, ahogy azt egy technokrata mérnöki agy előre beprogramozza. A természetnek saját törvényei vannak, büntetlenül nem lehet azokat figyelmen kívül hagyni. Buzetzky Győző barátom ezt így fogalmazta meg szombaton: „Ha valahol beleavatkozunk a folyó és a vízrendszer életébe, az ellenreakciót szül a folyó részéről.” Utam vége felé egyre jobban látom, mennyire igaza van. Aki pedig ezt nem látja, gyalogoljon végig a Duna magyarországi szakaszán, hogy megértse, hogyan működik ez a vénséges folyó. Én megtettem, holnap pedig a horvát határnál véget ér a Duna-túra. A WWF azonban tovább dolgozik azon, hogy ne a folyót és annak környezetét alakítsák a hajókhoz, hanem a hajózást a Dunához.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

20. nap, szombat – Fajsz – Baja – Szeremle

Csere Lajos, becenevén Bóby kocsmájában sült hal és fröccsök társaságában péntek este Magyarország három legfontosabb kérdésének egyikét vitattuk meg. Nevezetesen, hogy kell-e passzírozni halhúst a jó halászléhez? Baja környékén – ezt nem árt tudni – a passzírozókat az iszapba döngölik, hiszen az al-dunaiak szerint a jó halászlé kizárólag öt komponensből áll: irdalt vegyes hal, apróra vágott vöröshagyma, víz, só, paprika. „Az, amit ti csináltok, töltött káposzta, nem halászlé” – zárta volna le a vitát Bóby, de nem volt mindenki a pártján. A tiszaiak tromfoltak: szerintük igenis kell a jó léhez a passzírozott főtt apróhal és hagyma. A jóféle kalocsai pirospaprikát a szakértők nejlonzacskóból, késhegyről kóstoltatták, mint a drogbárók a kokaint – ez is jól jelezte, a halászlé-kérdés valóban a legkomolyabb problémák közé tartozik. Este, szállásunkra menet a bio-fűszerüzem lestyánillata szállt a meleg esti szélben, ezzel lenyugtatva a kedélyeket.

Szombaton is hajnalban kelek, a szokásos reggelim a hartai vastagkolbászból kerül ki. Hat után már új társammal, Závodszky Szabolccsal, a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatóhelyettesével tapossuk a gátat. A Sió torkolat magasságában Buzetzky Győző, Érsekcsanádon pedig Felső Barnabás csatlakozik még a Duna-túrához. Végre Gemencre érünk! Európa egyik legnagyobb ártéri erdeje igazi csodavilág. A táj annyira gyönyörű, hogy az sem érdekel, hogy kiakadt és lenullázódott a lépésszámlálóm (Vicces, hogy Csontos Elek az Az én Dunám weboldalának üzenőfalára még június 14-én ezt írta: „Csak annyit Ferenc, hogy jó volt ma veled beszélgetni a kisoroszi parton. A barátaim és jómagam kívánom neked, hogy sikeres és eredményes legyen az utad, a Duna megérdemli. További jó gyaloglást, a lépésmérőd akadjon ki a fáradtságtól, te azonban sohasem!”)

A több mint 20 ezer hektáros ártéri erdő világhírű vadállománynak ad lakóhelyet, de található itt vadmacska és vidra is. Ezen felül a területen több denevér-, és békafaj, erdei és a vízi sikló él. Igazi gazdagságát azonban a madárvilág adja. A holtágakban, nádasokban és az ártéri dzsungel fáin gémek, tőkés és a cigányréce és fekete gólya költ, de fészkel itt jégmadár, fekete harkály, több nádi énekes és a füzikék, poszáták több faja is. A madárvilág legértékesebb tagjai mégis a ragadozók: réti sas-, kerecsensólyom- és békászó sas-állomány is fészkel a területen. Milyen kár, hogy a természetes élőhelyeket, társulásokat sok helyen mesterségesen átalakították. Ennek egyik fő oka a gazdasági alapú erdő- és vadgazdálkodás, mely azonban egyáltalán nem kedvez a természetes folyamatoknak. Ezért is javasolja a WWF, hogy természetvédelmi érdekeket is figyelembe véve kezeljék az ártéri erdőket.

Egyik útitársam, Buzetzky Győző nyugalmazott vezető főtanácsos, bakonyi és dunai indián az erdőt járva dunai élményeiről és a magyar indián hagyományokról mesél:

„Több, mint 30 évig a természetvédelmet szolgáltam a magyarországi nemzeti parkokban. Ide, a gemenci erdőkhöz egy kellemes élmény is köt, itt forgattuk ugyanis a Csónak születik című filmet. Így lettem aztán dunai indián. Idén lesz 80 éve, hogy a tudós Baktai Ervin Budapesten létrehozta az Indián Kultúra Baráti Kört, amely e nép életének, szokásainak, tárgyi és szellemi kultúrájának megismerését célozta meg, s melyből aztán később kialakultak a dunai és bakonyi indiánok törzsei. Mi, dunaiak majd negyven évig Kisoroszi környékén táboroztunk, amíg a vízművek francia vállalkozója egyszer csak úgy nem gondolta, hogy útban vagyunk. Szerencsére most úgy fest, hogy Kisoroszi alatti táborunkban maradhatunk. Az indián életérzésnek az egyik alap gondolata a fenntartható fejlődés, úgy kell élnünk ezen a bolygón, hogy ez mindig így maradhasson. Ez a gondolat abszolút szinkronban van a nemzetközi alapelvekkel. A folyók azonban más elvek alapján vannak szabályozva: árvízvédelem, jég levonulásának szabályozása és a mindenkori hajózóút biztosítása. A jelenlegi szabályozási metódussal a Duna magyar szakaszán a hajózóút hellyel-közzel biztosítva van. A most tervezett transz-európai, egész évben hajózható víziút-hálózat kiépítésekor azonban megfeledkeznek arról, hogy figyelembe kéne venni a folyó mellé települt élővilágot is. Ha a folyóhoz bárhol hozzányúlsz, hamarosan megteszi az ellenreakcióit, hiszen egyensúlyra törekszik. Ez pedig újabb költséges beavatkozásokat von maga után, melyek ugyan talán biztosítják a hajózást, de egyúttal tönkreteszik a környezetet. Ez pedig nem tartható fenn sokáig. Ez elmebaj!”

A dunai indiánnal Bajáig még hosszasan beszélgetünk a hajózás lehetőségeiről, problematikáiról. Jó hallani egy olyan ember véleményét, aki egyszerre értője a témának és aktív dunai életet is él.

Kora délután érünk be Bajára, ahol első dolgom, hogy felkeressem Jelky András szobrát, és egy szál virággal tisztelegjek az 1738-ban született gyalogos világjáró kalandor előtt. Jelky bajai szabóinasként indult neki világjáró útjának, hogy tapasztalatot szerezzen, s visszatérve szabómester lehessen. Az út során azonban a legkülönfélébb kalandokba keveredett, míg végül 1777-ben visszatért hazájába. Az útra egy könyvet is vitt magával, amibe bejegyezte tapasztalatait, élményeit. Ha jobban belegondolok, magam is így teszek, csak a Duna magyarországi szakaszát járom végig, és jegyzeteket készítek tapasztalataimról, élményeimről. Lejegyzem például, hogy Baján 363 aláírást kapok a Független Környezetvédők Egyesületétől, feleségem pedig, akivel a holnapi pihenőnapomat fogom eltölteni, otthonról, Tatáról 118 aláírást hoz még magával. Ez a nap sem volt hát hiábavaló, lesz mire rápihenni ezen a vasárnapon is. Hétfőn a Duna-túra utolsó szakaszához érek, hogy aztán kedden Mohácson sor kerüljön a túra záróeseményére, ahonnan még a határig megyek, 29-én pedig, a Nemzetközi Duna Napon átnyújtsam a WWF Magyarország petícióját a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium képviselőinek. Kíváncsi vagyok, hogy a jelenlegi 7856 támogatóhoz hányan csatlakoznak még addig.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

19. nap, péntek – Dunapataj – Fajsz

A felhőszakadás a hátunkat még éppen elcsípte csütörtök este, de fél lábbal és az aznapi 47272. lépéssel már a dunapataji gátőrházban voltunk. A helyiek közel kétszáz aláírást gyűjtöttek nekünk össze, ami nem is csoda, ez a település a Duna szakasz természetvédelmi szempontú fejlesztéséről tervez és gondoskodik is. Aki nem hiszi, az jöjjön el Kocsis Csabához, majd ő végigvezeti a területen. Napközben a nagy hőségben alig ettünk valamit, így könnyen kaphatók voltunk egy pataji pacalkóstolóra. Fenséges, túrázóknak való étek. Csaba azért rákérdezett, hogy mit reggelizünk, majd – biztos, ami fix – elkerekezett egy rőf házi paprikás szalámiért, kiegészítendő diétás reggelinket. Így már biztosítva volt a másnapi energiaadag.

Péntek reggel hétkor a már szerdán is velünk tartó, remek kondícióban lévő Csóka Zoltán kalocsai szakaszmérnökkel és a frissen váltott fotósunkkal, Kiss Attilával vágunk neki a mai 35 kilométeres távnak. Pakssal szemben, Ordas közelében megemlékezünk az 1987-ben kifogott utolsó vizáról. A 3 méter hosszú, 180 kg súlyú példány a Vaskapu 1972-ben történt megépítése után ragadhatott a Duna felső szakaszán. A viza, mint a tokfélék többsége, a Fekete- és az Azovi-tengerben honos, de eredetileg ő is édesvízi, illetve torkolatvízi faj volt, mint a kecsege. Bizonyíték erre, hogy a tokfajok a folyók vizében ívnak, ahová kora tavasszal vagy ősszel vonulnak, hogy lerakják ikráikat. Egyes feltételezések szerint csodálatos szaglószervük segítségével találnak vissza arra az akár 1000 km-rel is feljebb lévő folyamszakaszra, ahol annak idején a világra jöttek.

De mit ér a jó orr, ha a vonulási utat vízerőművekkel, gátakkal vágják el? A Vaskapu megépítésével a hazai vizekből el is tűnt a viza és a sőregtok, a kecsege kivételével pedig a többi tokhalféle is közel áll a kipusztuláshoz. Pedig a tokfélék, sajátos igényeik és életmódjuk miatt, kiválóan alkalmasak arra, hogy jelezzék, milyen a víz ökológiai állapota. Dunába való visszacsábításukhoz azonban nem csak a vízminőségen kell javítani, de a természetes, akadálymentes áramlást, és az árterek helyreállítását is biztosítani kell. A WWF kezdeményezésére nemzetközi összefogással elkészült egy akcióterv a Duna és mellékfolyóiban élő tokfélék megmentésére. A WWF Magyarország az akcióterv alapján kezdeményezte, hogy hazánkban is mielőbb kezdődjenek meg a tokfélék védelmét elősegítő tevékenységek, többek között az élőhelyek felmérése, élőhely-rehabilitációs tervek kidolgozása, a mesterséges visszatelepítés alapjainak megteremtése és a közvélemény tájékoztatása. Első lépésként az elmúlt években partnereink segítségével a Viza 2020 programunk keretében több ízben telepítettünk vissza sok ezer kecsegeivadékot a Dunába. De a program fő célja, hogy 2020-ra ismét ússzon viza is a folyóban – ha nem is annyi, amennyivel Mátyás király egykor egész seregét jóllakathatta. Ezért is szorítok most itt, az utolsó vizakapás helyszínén.

Csóka Zolival már másról, a dunai töltések helyes kezeléséről, a korona és a talapzat gondozásának jelentőségéről és módjáról elmélkedünk, ahogy továbbgyalogolunk az árvízvédelmi gáton. Hirtelen egy sereg birkába botlunk, akik harsogó zajjal ropogtatják a gát füvét. A töltés karbantartásának ez a leginkább bio módja, a birka ugyanis nem fogyaszt gázolajat.

Később éppen telefoninterjút adok a Klub Rádiónak (ők a harmadikak, akik ma délelőtt felhívtak), amikor egyszer csak egy szürke gém csapatot zavarok fel táplálkozásukból. Pedig én még csak nem is motorcsónak vagyok, hanem egy egyszerű gyalogló. Gyalogló, aki mostanra rendesen kimelegedett a hőségben, így jól esik a géderlaki kompnál lédús fekete epret szemezgetni. Dunaszentbenedek felé sétálva egy szusszanásra megállunk egy focipályánál, ahol épp egy fehér gólya bóklászik. Csőrében zsákmányát egyedül viheti kapura, mi, a védők pedig csak távolról figyeljük a hosszú lábú játékost.

Megirigyelve a madár eledelét, pihenőnk után sietősre fogjuk lépteinket, hiszen Zoli jóvoltából Foktőn már vár ránk egy adag sült keszeg. De a jóféle dunai étek előtt még szekszárdi környezetvédőkkel találkozunk, Baka Évával és Baka Györggyel, akik csatlakoznak a Duna-túrához, s velünk talpalnak Fajsz felé, ráadásul még két folyamkilométert is örökbe fogadnak. Sétánk közben négy lóra leszünk figyelmesek, melyeket gazdájuk csutakol a folyóban – amolyan alvázmosás ló módra. Emberünk, Szakállas János elmondja, ezek az állatok reggel 4 óta dolgoznak, elhúztak vagy 40 guriga szénát. A magyar sodrott most fog elleni, pedig alig múlt még, hogy csikó korában gazdája idehozta fürdeni. „Ilyet Pesten nem látni!” – kacsint rám mosolyogva a férfi. És igaza van, többek között ezért indultam útra 19 nappal ezelőtt. A mai gyaloglásnak 51001 lépés után, a lestyánillatú (biofűszer üzemből árad) Fajszon lett vége, ahol a Kisszerszámos Halász Szövetkezet vezetője, Csere Lajos, közismert nevén Bóby vendégei vagyunk. Mivel is várhatna minket Bóby? Kiskecével, szapollyal, rántott törpeharcsával és 44 fajszi aláírással. Ki tudja mi a kiskece vagy a szapoly?

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

18. nap, csütörtök – Apostag – Dunapataj

Mire Apostagra értem, már várt engem Dr. Bankovics Attila ornitológus, az MME elnöke. A Természettudományi Múzeum munkatársa az egyik legjobb hazai terepornitológus. Többek között az is jellemzi, hogy minden hazai tájat, és annak jellemző madarait úgy ismeri, mint a tenyerét, de a nemzetközi kitekintése is óriási. Mongóliától Brazíliáig bejárta már a világot, és kutatta a madarakat. Izgatottan vártam, hogy csütörtöki közös utunk során mit fogok tanulni tőle, mit tudhatok meg a Duna változó madárvilágáról.

Csütörtökön reggel hatkor vágunk neki a közel 35 kilométeres távnak: Apostag-Dunaegyháza-Solt-Harta-Dunapataj a tervezett útvonalunk. Az első érdekes madarat már Apostagot elhagyva figyeljük meg, alig 100 méter megtétele után. Mi más lehetne ez, mint hűséges kabalamadarunk, a fekete gólya! Az árvízvédelmi töltésen, Dunaegyháza felé gyalogolva vagy negyven madárfajt figyelünk meg a hajnali órán. Főleg citromsármány, barátkaposzáta vagy kerti geze, de rendszeresen szól a fürj is, népies nevén a pitypalatty. A faluba beérve pedig azt látjuk, hogy egy hatalmas tojó héját zavargatnak a füsti fecskék.

Solton egy nem rég kezdett építkezés kiásott löszfalára leszünk figyelmesek, melybe szinte rögtön beköltöztek a parti fecskék, mintegy húsz üreget ásva a falba. A ház tulajdonosa barátságtalan, eleinte a fotózást sem akarja engedni, de aztán szóba elegyedünk, megenyhül, és enged pár fotót. Magamban arra gondolok, vajon mi lesz a sorsa ezeknek a fecskéknek, ha épülni kezd a ház?

A kocsiút mentén gyalogolva Attilával szinte kilométerenként találunk valamilyen elcsapott állatot, énekesmadarakat, verebeket, zöld és fürge gyíkot, zöld varangyot, sünt. Az tudható, hogy az üzemanyagárakból származó bevételekből a kormány környezetvédelmi alapot képez, melyet aztán a környezeti károk enyhítésére használ fel. De természetvédelmi alap, melyből az elgázolt állatok élőhely-fejlesztésére költhetnének, sehol sem képződik, így ezeknek az élőlényeknek marad a hétköznapi túlélőshow az aszfalton.

Délelőtt 11-től Solton, a Vécsey Könyvtár árnyas kertjében szervezett összejövetelre érkeznek a szimpatizánsok, Soltról és a környékbeli településekről, Szabadszállásról, Dunavecséről, Hartáról és Dunaföldvárról, hogy átadják a 618 aláírást. E települések vezetőinek ezúton is hálásan köszönöm a támogatást. Igazán jó érzés, hogy ismét ennyien álltak a WWF célkitűzése mellé. A rendezvényt megtiszteli Kállay György, a Kiskunsági Nemzeti Park igazgatója és Csóka Zoltán, az Alsó-Duna-Völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Felügyelet szakaszmérnöke is. Háziasszonyunk, a Természet és Környezetvédők Solti Egyesületének vezetője, Kacziba Ilona pogácsával és frissítővel kínál minket, majd felkér, hogy tartsak élménybeszámolót eddigi utamról. Nem könnyű pár percben összefoglalni, mi minden történt az eddigi két és fél hét alatt, de a legérdekesebb útitársaimról, helyszínekről, eseményekről szíves mesélek. Bemutatom elválaszthatatlan útitársaimat: viseltes szalmakalapomat, lépésszámlálómat, somfabotomat, majd utam céljáról beszélek, és arról, miért kell mindannyiunknak odafigyelni a Dunára. Bankovics Attila mondandómat azzal egészíti ki, hogy rögtönzött előadást tart a folyó gazdag madárvilágáról, melyet mindannyian nagy érdeklődéssel hallgatunk.

„Gyönyörű, amikor augusztus végén az ember kiül a Duna-partra, és hallja a vonuló billegető cankók víz fölött végigcsengő panaszos füttyét, vagy télen a kercerécék fütyülő szárnysuhogását, ahogy útra kelnek a zajló Dunáról, vissza a táplálkozó területükre. Ezek mind hozzátartoznak a folyó életéhez. A Dunának ilyen szép csendes nemzeti folyónak kellene maradni.”

Indulásom előtt a solti egyesület vezetőjével, Icával beszélgetek egyesületük munkájáról. Ők igen aktívak a helyi természetvédelemben:

„Sajnos nagyon koszos itt már a Duna, de vannak nagyon szép részei is. Például a Teleki kastéllyal átellenben, a bölcskei parton van egy nagy madártelep, bakcsók, fekete gólyák, szürke gémek élnek ott. Mi a solti parton szervezünk sportprogramokat, és működtetünk egy oktatóközpontot is, ahol pedagógus-továbbképzéseket, terepgyakorlatokat tartunk. Itt rendeztük meg idén a VII. Lehoczky János Komplex Környezeti Emlékversenyt is. Én abban bízom, hogy, még ha ki is mélyítik a Dunát, a természet nem fog itt tönkre menni. Erre azonban semmi garancia.”

Gyaloglásomhoz csatlakozik Kállay György, a Kiskunsági Nemzeti Park igazgatója és Halmos Gergő, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület ügyvezetője, Hartán pedig bekapcsolódik még Kovács Sándor, a Dunatáj Természet és Környezetvédelmi Közalapítvány Dunapatajon pedig Kocsis Csaba, a terület jó ismerője. Velünk tartott Zsoldos „Árpi bácsi” környezeti nevelő, madárhanggyűjtő, aki a WWF-Vodafone hangkészletét látja el csengőhangokkal. Egyébként 51 madárfajt figyeltünk meg a nagy kánikulában. Ornitológusokkal tehát el vagyunk látva, de mielőtt a többi természettudós azt gondolná, hogy ők ki vannak rekesztve a WWF Duna-túrájából, elárulom, boldog lennék, ha botanikusokkal, geológusokkal is együtt barangolhatnék a terepen.

„A vándor lép és erre-arra néz,

s bíztatva önmagát

kóstolgatja a táj kínálkodó

izgalmas tárlatát.”

A Duna mente most a mi túránk tárlata, mely, ha rendesen odafigyelünk, jóval többet nyújthat nekünk, mint puszta látványosságot: a Dunának és környékének, élővilágának, a folyó menti települések lakóinak megismerését, megértését. Ezért gyaloglok magam is, ma pontosan 47272 lépést Dunapatajig.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

17. nap, szerda – Makád – Apostag

Arról még nem számoltam be, hogy kedden este nem Lóréven, hanem Makádon szálltam meg végül is. Az esti gyaloglás alkalmával majd megettek a szúnyogok a töltésen, nem is csoda, izzadt hátammal, nedves karommal a környék leghívogatóbb célpontja lehettem a gyötrő szúnyogok számára. Nem véletlenül nevezik így ezt az állatot, hiszen árvizes években előfordul, hogy a frissen született szarvasborjakat halálra gyötrik, így egy-egy teljes szarvas korosztály kiesik a populációból. Ennek hatására pedig nincs, aki visszarágja a zátonyok frissen növekvő füzeseit, így a fácskák „kinőnek a szarvas szája alól”, és komoly generációs előnyre tesznek szert más füzesek-nyarasok szarvasrágta generációival szemben. Mi ehhez képest az, hogy nekem viszket az alkarom? Mindenesetre most úgy néz ki, hogy a WWF Duna-túrájának sokat köszönhetnek a szúnyogok, mert sok új húst viszek magammal az elkövetkező napokban. Ez az akció így lassan kezd már kisebb mozgalommá duzzadni, melynek résztvevői, elmondásuk szerint, nem kikapcsolódni, hanem megfigyelni érkeznek ide. „Ki tud a Földön az örök csodákról, s arról, mi szép, más senki, csak a vándor...”. Hát igen, a túra, a turizmus az egyik legintellektuálisabb sport, az egyik legtöbb szellemi összpontosítást igénylő, fizikai megterheléssel járó elfoglaltság. Különösen igaz ez a Duna-túrára.

Makádról indulok hát neki a Duna-túra 17. napjának. Reggel első dolgom, hogy megnézzem, mit írnak akciónkról a Nők Lapja legújabb számában, és csak ez után indulok el Tassra, ahova hajóval érkeznek Kulcs település képviselői, hogy átadják nekem a rekordmennyiségű aláírást. A 348 név bizonyítja, hogy a kulcsiak igazán a szívükön viselik a Duna sorsát. (Legyen ez példa a többi Duna menti település számára is!) Lénárd Béla, Kulcs polgármestere vezeti az elkötelezett delegációt, Korondi Csaba, a Kulcsi Baráti Kör elnöke, Lengyel Zoltán, a Kulcsi Horgász Egyesület elnöke és Bacsa Lajos, a Kulcsi Vízisport Egyesület vezetője érkezik vele, akikhez csatlakozott még Koczka Kata, a Fejér Megyei Nap újságírója és fotós munkatársa. A rögtönzött szakmai megbeszélésen Péchy Tamás az MME Rákosi vipera projektjének vezetője és kislánya, Zita is részt vesz, ők ketten lesznek délelőtti útitársaim.

A polgármester szívesen mesél arról, mit tettek a folyóért: „A makádi sarkantyúkat túl hosszúra építették, ezért eltereli a vizet, ami a túlparton kimossa a kulcsi löszfalat. Kikövezték a falu egyik legszebb partszakaszát, amely így eliszaposodott, büdös, vacak lett. Kértük a hatóságot, hogy tegyék rendbe a területet, de nem reagáltak. Kezünkbe vettük hát a dolgokat. Beavatkoztunk az állami kezelésű területen, rendbe tettük, amiért feljelentettek minket, azt mondván, hogy 50 méterrel túlmentünk az engedélyezetten. Nyolc-kilenc teherautónyi hulladékot szállítottunk el onnan, gyönyörűen megtisztítottuk a szakaszt, de felszólítottak, hogy állítsuk helyre az eredeti állapotot. Mivel azonban azt senki nem akarta, hogy a hulladékot visszahordjuk, végül megmaradt, amit rendbetettünk. Szeretjük a Dunát, ezért is vagyunk hajlandóak hadakozni a hatóságokkal.”

Az aláírások átadására nem akármilyen helyen, hanem Geiszler József Afrika kutató, vadász, festő vén hajóján kerül sor. A kutató-művészt faggatom arról, mi köti a Dunához:

„Az egész életem a folyóhoz kötődik. Kiscserkészként korán belém ivódott, hogy a természetet szeretni, tisztelni kell. Ma is a pedagógusok egyik feladata kellene, hogy legyen az ifjúság környezeti nevelése. Ne a kiépített helyre vigyék kirándulni a gyerekeket, ahol a technika minden csodája megvan, hanem az igazi természetbe. Persze a háború előtt sokkal szebb volt a folyó, aztán az ipari időkben szörnyű volt, úszott az olaj a felszínen. Mostanában megint szebb, de az tudható, hogy sok vegyi anyag kerül a vízbe, ami aztán leülepszik. Nekünk és az iparnak kéne a Dunához igazodni, alkalmazkodni, és nem fordítva, mert különben előbb-utóbb teljesen tönkretesszük a környezetünket. Az állat okosabb, mint az ember, mert az nem pusztítja el saját élőhelyét.” A Dunával kapcsolatos egyetértésünket és az aláírás átadásának ünnepi pillanatát jófajta törköllyel pecsételjük meg.

Elköszönök kulcsi barátaimtól, és Péchy Tamással és Zitával továbbindulunk Tassról a part mentén, a szúnyogosban. Séta közben Tamás mesél nekem dunai élményeiről:

„Tizenévesen kezdtem járni a Dunához, az Erzsébet-hídnál horgásztunk a barátokkal. Aztán szereztem egy gumicsónakot, és itt, ezen a környéken kezdtem el madarászni. Olvastam a makádi gémtelepről, és lejártam ide fényképezni. A folyó, a víz mindig is vonzott. Pest után aztán Apajra költöztem, így látom a Duna más részeit is, és sajnos lefelé elég csúnyán változott. Jó lenne, ha a gátmagasítás abbamaradna, és szabad területeket nyitnának, amelyeket áradáskor eláraszthatna a víz. Betelepültünk az árterekbe, de a természet bebizonyította, hogy a gátaknál mindig jön magasabb és magasabb víz. A hajózásban, úgy látom, az lenne jó, ha a kecske is jóllakna, és a káposzta is megmaradna. Nem tetszene, ha csatornamederré változna a Duna. Az édesvíz készletek megőrzése a Kárpát-medencében nagyon fontos feladat.

A dunaújvárosi révnél megállunk egy pihenőre. Átpillantva a túlpartra végig ipari létesítmények csúfítják a látképet. Továbbgyalogolva mai pihenőhelyemet az 51-es út mentén érem el, a dübörgő kamionok között gyalogolva Dunavecséig. Innét Tirják László, a Körös-Maros Nemzeti Park igazgatója a társam, akivel megnézzük az új Dunaújvárosi híd építésének gigantikus munkálatait. Hova vezet a hídról lefutó út? László Apostag felé gyalogolva arról beszél, hogy a Duna a közép-európai népeket és a legkülönfélébb élőhelyeket köti össze. Egy igazi zöldfolyosó. Ma 38082 lépést tettem meg Apostagig, és bele sem merek gondolni, mennyi van még hátra a horvát határig. Viszont a folyó annyi érdekességet és kérdést tartogat még a lejjebbi szakaszokon, hogy – lábsajgás ide, szúnyog invázió oda – most már végigcsinálom a túrát. És mindenről, amit láttam, be is számolok ezen oldalakon.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

16. nap, kedd – Tököl – Makád

A hétfői 35 fokos melegben megtett 36050 lépést meglepően jól bírtuk. Két útitársam visszatért Budapestre, én pedig a tököli gátőr, Somogyi László házában szálltam meg, a fiatalkorúak börtönének tőszomszédságában. Este még befutott Kovács Attila szakaszmérnök is, a sziget helyi vízügyi vezetője, aki alapos szakmai beszélgetés után még ki is vitt a régen feltöltődött Urbanovics-mellékághoz és szigethez, melyet most ártéri erdő borít. Útközben a hullámtéri árvízi védekezésről beszélgettünk. Elmondta, náluk is előfordul, hogy a társadalmi élet egyes szereplői erőszakolják ki az ártéri védekezést, pedig tudható, hogy az ártérben a víz az úr. Ebből is látszik, mennyiféle érdek alakíthatja a Dunát.

Kedden reggel már hatkor úton vagyok, elügetek a börtön előtt és kilencre már Szigetújfaluba is érek. Ide érkezik osztrák partnerünk, a Fund Raising Competence Group két embere, Wilfried és Alex. Sógorékat az érdekli, hogyan vagyunk képesek társadalmi támogatást szerezni a Duna komplex fejlesztése érdekében. Vendégeimmel mi is vendégek vagyunk itt, Lévai Ferenc, a százhalombattai Aranyponty Halászati Részvénytársaság elnök-vezérigazgatója járat meg minket dunai ladikjával Szigetújfalu és Ercsi között. Út közben a folyó halállományának változásairól mesél:

„Emlékszem a Dunára ezelőtt 30 évről, amikor még a két óriási lapátkerekes gőzös, a Kossuth és a Petőfi járt a folyón. A halállomány akkor kifejezetten beteg volt, mert nem bírta elviselni azt az irgalmatlan szennyvíztömeget, ami rázúdult. Ahogy egyre tisztultak a vizek, az alapos telepítésnek köszönhetően újra megjelent a kecsege, és a halállomány folyamatosan bővül a mai napig. Jelenleg a legnagyobb veszélyt a nagy tömegben elszaporodó kormoránok jelentik. Ennek az eredetileg tengeri, fekete vízimadárnak nincs Magyarországon természetes ellensége, ezért túlszaporodik, és valósággal kifalja a növendékhalakat a folyóból, különös tekintettel az olyan hengeres testűekre, mint a kecsege vagy a süllő.” A halászati szakember szerint humánusan ugyan, de szabályozni kellene a kormoránok állományát, ez a kezdeményezés pedig véleményem szerint is támogatandó. De ki végzi majd el ezt a munkát?

Ma azt hallom, hogy a természetvédelem területén is komoly leépítések várhatók. De ha még tovább csökken az állami természetvédelem szakmai kapacitása, ki lesz a partnerünk a Duna hajózási fejlesztési projektjének kiteljesedésekor? Úgy látszik, maradunk mi, társadalmi szervezetek. Nekünk azonban ehhez a munkához társadalmi támogatásra lesz szükségünk. Már csak ezért is fontos, hogy gyarapodjanak a Duna-petíció aláírói. Eddig 5404 aláírás jött össze, de a Duna-túra végéig ennél jóval többre számítunk.

A hajóút után csatlakozik hozzánk egyik Üzleti Klub tagunk és támogatónk, a Saatchi&Saatchi Reklámügynökség vezetője, Paksy Zoltán, vele együtt sétálunk be az árnyas part mentén Szigetújfaluba. Az úton szúnyogok rohamoznak minket, de legalább karnyújtásnyira van a folyó – valamit valamiért. Jobbra elhaladunk egy kis sóderes út mellet, amely a tavasztól őszig élénk forgalmat bonyolító kőből épült kikötőhöz vezet. Ennek a kikötőnek a történetét Kálmán Zoltán mezőőr meséli el: a kis kikötő valaha szervesen hozzátartozott a falu élethez, turistahajók fordultak meg itt, hozták-vitték a nyaralókat, akik kiszálltak, halászlevet ettek, jó homoki borokat ittak, sváb harmonikás zenére táncoltak, majd szépen hazamentek. Ma már azonban itt a Dunának és ennek a kikötőnek csak múltja van, jelene nincsen. Azért a helyi kocsmában jól esik egy kis frissítő, s amíg üldögélünk, elbeszélgetek Horváth Lajos nyugdíjas tűzoltóval. Elmeséli, hogy régen úgy mérték a Duna folyási sebességét, hogy bedobtak a vízbe egy sörösüveget, és nézték, hány csúzlilövésen belül viszi el a víz. „Akkor hármat is rá tudtunk lőni, ma meg, sutty, egyet lőttél, és már el is vitte a víz az üveget.”

A sógorok elköszönnek, a villámlátogatást követően mennek vissza Bécsbe. Nekünk azonban Paksy Zolival és fotósunkkal, Vida Györggyel indulnunk kell tovább, mert Lórévig még van 15 kilométer. Tűző napon caplatunk végig az árnyéktalan árvízi töltésen – embert próbáló gyaloglás. Arrébb jobbra fűz-nyír, balra pedig tölgy-kőris ligeterdőket és mezőgazdasági területeket látunk. A nagy melegben Weöres Sándor Kánikula című versének első sorai jutnak eszembe:

„Szikrázó

az égbolt

aranyfüst a lég,

eltörpül

láng űrben

a tarka vidék.”

Már majdnem elérünk Lórévig, mikor meglátjuk a Duna-túra kabalamadarát, a fekete gólyát. Jó érzés, hogy Csepel déli szakasza is otthont biztosít a számukra. A hátralévő úton Zoli a természetvédelmi területnek számító Veránka-szigeten megélt élményeiről mesél nekem:

„Itt értettem meg, miért kell kuttyogtatni a folyón, ha az ember harcsát akar fogni. Nekem, mint városi embernek érdekes volt látni az ottani élővilágot, hallani, ahogy a vaddisznók úsznak éjszaka a folyón, őzek mozognak a túlparton és nyüzsög a csodás madárvilág. Nagyon fontos, hogy megőrizzük ezt a csodás természeti környezetet. Budapest egyik legnagyobb értéke a Duna. Közelebb kellene hozni ezt az értéket az emberekhez, ma ugyanis a lehető legtávolabb van. Nincsenek már homokpadok és kevés embernek jut eszébe csónakázni, feltehetőleg azért, mert túlságosan elhidegültünk a

folyótól. Éppen ezért barátságosabbá kéne tenni a partot a városban is.”

Végre megérkezünk a lórévi Zichy kápolnához, ehhez a szépséges neogótikus épülethez, melyet a rangján alul eltemetett Zichy gróf emlékére emeltek a ráckeveiek. Még több mint tíz kilométer Makádig, ott ér véget gyaloglásom a ma megtett 51 908. lépéssel. Holnap pedig már elhagyom a „nagy szigetet”, és legközelebb már Dunavecséről jelentkezem.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

15. nap, hétfő – Budapest, Petőfi-híd – Tököl

Eddigi utam értékelésére és a további felkészülésre kitűnő alkalmat nyújtott a vasárnapi pihenőnap. A hőségben nehéz lesz a gyalogolás, de megéri, hiszen már így is sokat adott nekem ez az út. A szombati budapesti közös gyaloglás után elismerően gondoltam munkatársaimra, akik végigcsinálták velem az elõzõ két hetet, és csak reméltem, hogy nem bántódtak meg, amiért idő előtt leléptem, hogy egy kicsit a családommal is lehessek. A hétvégi fűnyírást ezúttal elhalasztottam, hogy a vegetáció igazán kibontakozhasson saját rendszere szerint, és ne csak az én fűkaszás akaratom érvényesüljön a kertben. Fűnyírás helyett inkább érettségiző fiammal beszéltük át a biológia B-tételeit – környezet- és természetvédelem.

A délutánt arra szántam, hogy felkészüljek kicsit Csepelből, hiszen több mint két napon át fogok gyalogolni a “nagy szigeten”. Megtudom, hogy Anonymus szerint a sziget Árpád szállásfoglalása és intézkedése nyomán kapta nevét: “Az uralkodói ménes szálláshelye a nagy sziget. A hosszú idõtõl kifáradt lovakat a szigetre bebocsátották és legelni rendelték. Lovászmesterül egy kun, Sepel nevű férfit tettek meg.". Az átúsztatás a lovak révjénél, a mai Lórévnél történt, amit kedden majd fel is keresek. Azt is megtudom még, hogy Csepel – ahogy Veszprém is – mindig a királynék birtokához tartozott. Oláh Miklós, II. Lajos titkára Magyarország címû latin nyelvű munkájában a szigetet erdõkben, mezõkben, vízben, halban, apró- és nagyvadban igen bõséges területnek írja le, ahol a királyi pár rendszeresen vadászott.

Hétfőn idősebbik fiammal a Boráros tér testesre formázott borárus szobrától és hordóitól indulunk útra. A középkorban a szigetre Albertfalva magasságában réven jártak be az emberek, de ma a csepeli parthoz a gyárváros és kikötõk miatt hosszú kilométereken át képtelenség hozzáférkőzni. Ezért inkább a Soroksári ágon, a még 1872-ben épített gátak és zsiliprendszer felől, a köznyelvben is Kvassay-zsilipnek nevezett nyakon át szálljuk meg a szigetet. Később csatlakozik még hozzánk a túra egy lelkes támogatója, Szécsi Ilona és kétéves kisfia, Szabolcs, velük folytatjuk utunkat.

Itt a szigetcsúcson épül a budapesti szennyvíztisztító, zömében EU-s források felhasználásával. Két-három év, és üzemelni fog. Igazán itt az ideje, hiszen a nagyváros szennyvízének 75%-a ma még tisztítatlanul ömlik a folyóba. A tisztítás mellett azonban szintén fontos a folyó mederviszonyainak, partvonalának, mellékágainak és az azokhoz kötődő élővilágnak a védelme is. Hál’ istennek ma már nem csak a régi technokrata, kémcsöves vízkémiai megközelítés az elfogadott, hanem a biológiai paraméterek számbavétele, mely összehasonlíthatatlanul átfogóbban minõsíti az egyes folyószakaszok állapotát. Ha élő folyóról beszélünk – és egyelőre még arról beszélhetünk szerencsére –, akkor a kavicsos, homokos, iszapos alzatot, a part és a föveny víztisztaságot segítõ és haltáplálékként is szolgáló bevonatait (moszatok, szivacsok), abban a gerinctelen állatkák, ízeltlábúak lárváinak tömkelegét, a kagylókat, halakat és ezek állományainak változásait is vizsgálnunk kell a komplex védelem érdekében.

A természetvédelem kicsit olyan, mint a halászlé a tanmesében, melyet most a mérnöki tudás mindenhatóságába vetett hit gőgös technokratáinak figyelmébe ajánlok. Azt már tudjuk, hogy lehet halból és vízből halászlevet főzni, de azt még nem, hogyan készíthetünk a halászléből halat és vizet. Ugyanez igaz folyókra is: azt már tudjuk, hogy folyóinkból képesek vagyunk csatornát képezni, de kérdezem a bloghozzászólók „hajóslajosait”: hogyan lehet majd csatornából folyót készíteni? Ilyesmiken gondolkozom, miközben a teherautók és kamionok dübörögnek el mellettünk az M0-s körgyűrű irányába.

Séta közben Ilonát kérdezem a Dunáról. „A nyaralónk a Duna mellett van Kiskunlacházán. Rengeteget fürdök ott, sokat csónakázunk, hiszen ez egy gyönyörű szakasza a Dunának. Igaz, a víz, amióta csak ismerem, mindig piszkos volt. Szeretném, ha tisztább lenne, és remélem, hogy a csepeli szennyvíztisztító a ráckevei Dunaág vízminőségén is javítani fog.” Csepel ipari övezetén gyaloglunk keresztül a fullasztó forróságban. A romos épületfalakon seregnyi fali gyík rohangál, és rövidesen elérünk Tökölhöz, ahol már kinyílik az igazi csepeli táj. A nagy szigetnek ez lesz az izgalmasabb szakasza, de ennek már csak holnap veselkedek neki.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

13. nap, szombat – Budapest, Margitsziget – Petőfi-híd

Péntek délután úgy éreztem magam, mint egy zavarodott vidéki kutya, ahogy haladtam át az Árpád-hídon a Margitsziget bejárójához. Óriási volt a forgalom és ennek következtében a por és a zaj is körülöttem. 1984 óta Budapesten is dolgozom, mégis, majd két hét Duna menti gyaloglás után több mint meglepő volt az, ami délután fogadott. A városnak, amellett, hogy a kultúra és a tudomány székhelye, élhetőbbnek is kéne lennie. Egy frissítő zöldségvacsora után belelapoztam Konrád Lorenz Nobel-díjas viselkedéskutató, A tükör hátoldala című munkájába. Ezt írja a viszonyulásról és a megszokásról szóló fejezetében: „A gyermek a tanulás képességével jön a világra és magától tanul, feltéve, hogy nem szenved hiányt az ehhez szükséges külső ingerekben.”

Hát városi inger itt van bőven. A Duna-túra célja azonban többek között az is, hogy a természet, így a víz, a folyó, az ártér, a harmónia ingerei is megmaradjanak, hogy tanulni tudjunk belőle mi és gyermekeink…

A szombati gyalogtúra a lakásunktól indul. Amíg a mai közös séta találkozási pontjához igyekszem, Budapest régi arcát próbálom felidézni magamban. A város mai területének nagy része a Duna szabályozása előtt a folyó ártere volt, Angyalföld és Zugló, Lágymányos és Óbuda a rendszeresen vízjárta területek közé tartozott. De mindebből ma már semmi sem látszik. Mint ahogy nagyon nehéz észrevenni a domborzati különbségeket is. A Kerepesi úton vagy az Üllői úton a városközpont felé közeledve azért határozottan érezhető, hogy a belváros egy medencében helyezkedik el. A Nagykörút a Duna egykori mellékágának vonalát követi, a Szent István Bazilika pedig egy kis dombon épült fel. Egy nagy pesti árvizet a lakosok ezen a dombon vészeltek át, és ennek tiszteletére építettek ide templomot, majd később Bazilikát. És vajon azt tudták, hogy a városfejlesztési tervek között egykor komolyan szerepelt, hogy a mai Nagykörút helyén kishajókkal is használható csatorna épüljön?

A városban a XIX. század második felében zajlottak a legjelentősebb árvízvédelmi beavatkozások, ahogy egyre nagyobb lett a területigény. Megépültek a rakpartok, melyek a Duna medrétől vettek el területeket, beszűkítve és kiegyenesítve ezzel a folyót. A gázlókat és zátonyokat megszüntették, a Soroksári Duna-ágat zsilippel lezárták. Minderre a súlyos árvizek miatt is szükség volt, melyek közül a legjelentősebb az 1838-as jeges árvíz volt. A víz a pesti oldalon a Keleti-pályaudvart és a Ludovika teret is megközelítette, és csak néhány magaslat, köztük a Szent István Bazilika emelkedett ki a vízből. A folyó medrének kibetonozása, a parti sáv élővilágának megszüntetése, a meder melletti sáv mesterséges területté alakítása azonban mind-mind a folyó természetes életét gátolja és ellentmond ősi szabályainak, ezáltal pedig az áradás is gyorsabban, dinamikusabban érkezik. Vajon hogy festene ma Budapest, ha a természet törvényeinek betartásával fejlődött volna tovább? Ilyen szemmel nézve már egész más képet mutat a város ugyebár.

Talán azok, akik ma fognak gyalogolni velem, és támogatják a Duna-túrát, képesek így tekinteni városukra, országukra, környezetükre. Kíváncsi vagyok, hányan jönnek el, és milyen lesz a hangulat? Érdekes előjel, hogy a Margitszigetre vezető utamon egy kerékpáros, Kovács Endre állít meg. Olvasta a blogomat, és egy hasznos javaslattal él a crossmotorosok és quadosok korlátozásával kapcsolatban. A WWF azt javasolja, hogy két helyszín között csak traileren lehessen szállítani a gépeket, szenvedélyüknek pedig csak a hivatalosan bejegyzett egyesületek tagjai hódolhassanak, ők is csak kijelölt területen. Erre ajánlotta Kovács Endre, hogy a honvédség kiadhatná saját gyakorlóterepeit ilyen sportcélra, ez pedig mindenkinek jó kompromisszumos megoldást nyújtana. Okos ötlet.

Végre elérek a Margitszigeti Sporttelepre, ahol már nagy a sürgés-forgás. Érdeklődők, támogatók, sajtósok és kollégák készülődnek-beszélgetnek. A gyerekek szüleiktől tudakolják kvízjátékunkra a helyes választ. Addig is az egyik kolléga engem interjúvol meg a közönség előtt arról, mi kell egy ekkora vállalkozáshoz, mint ez a Duna-túra. Hát mi kéne? Elsősorban elhatározás, aztán már csak némi edzés, egy pár bakancs, egy szalmakalap és egy Gerecsében vágott somfabot. Ez a mai ugyan csak egy 3455 lépéses gyaloglás lesz a Lánchídig, de mögöttem már 411 642. A sorsolás után útra is kelünk, és majd százan vesszük célba a Lánchidat. Gyaloglás közben persze most is akad beszélgetőtársam, mindjárt elsőként túránk egyik támogatója, a Plus csoport vezetője, Tassy Róbert. Tőle megtudom, hogy a Plus a Duna menti országokban terjeszkedik, vezetőségében pedig ezen országok egy-egy képviselője ül. Már csak ezért is elkötelezett a Plus a minőségi és környezetbarát szolgáltatás mellett.

Tömöri Balázs, a Greenpeace aktivistája a Margit hídon szólít le, és az új típusú, kizárólag magánemberekre építő adománygyűjtés előnyeiről mesél. A gyaloglók között számos ismerős arcot látok még, röstellem is, hogy nem tudok mindenkivel váltani néhány szót a rövidke szakaszon. Akikkel mégis sikerül, elmondják, velem gyalogolva Budapesten egy kicsit most ők is messziről érkezett embernek érzik magukat, és másként nézik a folyót. Ez máris fél siker. A másik fele pedig az, hogy ma 664 aláírást sikerült összegyűjteni. Így jó érzéssel pihenhetek meg vasárnap, hogy aztán hétfőn ismét elővegyem elnyűhetetlen somfabotomat és naplóíró tollamat, és tovább folytassam, amit 13 nappal ezelőtt megkezdtem.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

12. nap, péntek – Szentendrei-sziget, Luppa-sziget – Budapest, Margitsziget

Amíg Szentendre belvárosában az albán köztársasági elnököt a Duna-túra gyülekező résztvevőitől féltették, én elköszöntem barátságos vendéglátóimtól, és egy tévés stábbal a nyomomban este hétre már a Budakalász határában lévő szállásomhoz, a helyi gátőrházhoz érkeztem. Jól esett a frissítő eper és meggy, de az elmét is frissen kell tartani, ezért este még átnéztem egy halbiológiai publikációt és a HVG szakcikkét a különös gátépítési tervekről. Ebben azt írták, hogy a folyókhoz mind közelebb települő lakosság és a befektetők megóvására a kormány néhány nyílt árteret is kész gátakkal védeni, imígyen növelve az ottani ingatlanok értékét – közpénzekből. Pénteken a Római-parton ezekkel az anomáliákkal fogok közelebbről megismerkedni.

Péntek reggel, útvonalamtól eltérve, Andrással, a fotóssal egy kis kitérőt teszek a Luppa-szigetre. Egy kis hajóval megyünk át, melynek atlétatrikós kapitánya, Hevesi József út közben megkérdezi, nem félünk-e a szúnyogoktól, mert abból most ott van bőven. Ő csak tudja. Érdemes megjegyezni, hogy a Luppa-sziget árvíz idején teljesen víz alá kerül, az ottani telektulajdonosok azonban elfogadták ezt, és nem akarnak töltést emelni, hanem házaikat eleve cölöpökre építik. Mondjuk egy ekkorka sziget elég viccesen is nézne ki körbeperemezve, kábé úgy, mint egy óriás kávéscsésze a víz közepén. A sziget túloldaláról a Luppa-sziget és a Szentendrei-sziget között óriási ártéri erdőt pillantunk meg, nekem pedig egy idézet villan az agyamba:

„Napvilágnál kenun jártuk a szigetet. A nap hiába sütött akár tizenhárom ágra, az erdőkben nagy volt a hűvösség. Mi meg csak kanyarogtunk a fák közt és az indák olykor annyira befontak bennünket, hogy visszafele lehetett csak kievickélni közülük.”.

Na vajon ki írhatta ezt, és melyik folyóról? Elárulom: Mark Twain írta a Huckleberry Finn kalandjaiban a Mississippiről. Ma itt ugyanilyen ártéri világot láthatunk. De meddig?

Visszatérünk és elindulunk a Szentendrei-sziget belsejébe, mikor párszáz méter után egyszer csak holdbéli tájra érkezünk. Az M0-ás körgyűrűjéhez gyalulják itt az árteret.

A szigetről kijövünk a partra és gyalogolunk tovább Budapestre. A Rómain az utolsó csónakházak egyikénél, a Hattyúnál összetalálkozunk Konda Istvánnal, az elkötelezett vízi sportolóval, aki épp egy szép testű, negyvenéves kielboatot renovál. A négy évtizede sportoló vízi ember úgy vélekedik, hogy a part természetes részének meg kéne maradnia, ami még megvan, azt védeni kéne. A turisták igényét pedig nem csak kiszolgálni, hanem alakítani is lehet. Ezzel szemben a Rómain ma minden a kiszolgálásról szól. Nézegetjük az ártérre belopódzó nagy értékű ingatlanokat, melyek a ledózerolt csónakházak és vízitelepek helyén épültek. Ezek megóvását követelik most az ingatlanberuházók – a mi pénzünkből. A Cziniel cukrászda előtt a Római Part Egyesület aláírásgyűjtő urnája fogad: „Kérjük, hogy aláírásával támogassa a gát építését. Köszönjük.”. Ha mindezt saját finanszírozású, és a védelmet szolgáló vízitársulat formájában szeretnék megoldani, úgy, hogy ezzel nem teszik tönkre a környezetet, hát legyen. De közpénzből én nem támogatnám a nyílt ártér elzárását.

Már két hete úton vagyok, és csak most kezdem látni, érteni a folyót. A mi egyik fő természeti tőkénk és szolgáltatónk a Duna és a hozzá szervesen illeszkedő ártéri rendszer. Ezt nem szabad elfelejtenünk! Utam során ezen értékek változásait, pusztulását, degradálódását, silányulását, vagy éppen javulásának, regenerálódásának folyamatait keresem. Mivel azonban még több mint 200 kilométer hátravan a Duna-túrából, bőven lesz még minek utánanéznem.

A mai nap végén még ellátogatok a Graphisoft-parkba, ahol egy barnamezős beruházással új irodarendszereket építettek ki a volt Gázgyár egy részén. A túra egyik támogatója, a Canon meghívására, úgy ahogy vagyok, izzadtan, porosan, egy élménybeszámolót tartok és aláírásokat, támogatókat gyűjtök. Fél szívvel, sőt, fél lábbal azonban már a szombati margitszigeti rendezvényen vagyok. Szombat reggel 10-től gyűjtjük az aláírásokat, a közös gyaloglás pedig 11-kor indul a sporttelepről. Jöjjön el mindenki, és gyalogoljunk együtt a Dunáért!

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

11. nap, csütörtök – Szentendrei-sziget

A Visegrád-Surány szakaszt csak estére fejeztem be, de egy jó hársfatea után már Tóth Balázs halbiológus és Tóth Bence vízkémikus halászladikjából néztem meg a gödi szigetet és mellékágat, ezt a jó halas vizet. Él itt leánykoncér, menyhal és kőfúró csík is, de a zsenge ivadékok életük kezdeti szakaszában ma már itt is védtelenek. Az ivadék még nem képes magát navigálni, ezért a mellékágak gyeppel fedett természetközeli partszakaszán egy fehérjeszállal függeszkedik a fűszálakhoz, ahogy az evolúciós kiválasztódási folyamat erre felkészítette. Aki leszakad, annak vége. A megfogyatkozott füves partoldal és a jachtok, tolóhajók hullámverése azonban már életük legelején veszélybe sodorja a halakat. A betonozott part és a hajó egyre több, míg a halállomány fogyatkozik.

Este felé eleredt az eső, de a lenyugvó nap sugarai még egy dupla szivárvánnyal megörvendeztettek.

Esti naplóírásomkor a HVG egyik újságírója futott be váratlanul, még délután fülelt le Suránynál az úton. Rengeteget mesélt dunai tapasztalatairól, egykor végigevezték a Szigetköz sérülten is izgalmas területeit. A 1671-es (a magyar szakaszon ez a 239-es) folyamkilométer örökbefogadásával segítette munkánkat. Mikor elköszönt, és hazaindult egy éjszakai eperfőzésre, telefonomra egy SMS érkezett: „Ferikém! Sokan nem értik, de Te a magyar természetvédelemért is gyalogolsz! Isten segítsen utadon! A végcélnál ott leszünk! Addig is Veled vagyunk. Üdv!” Ezzel a jóleső üzenettel tértem nyugovóra, míg a gátőr három kutyája a Holdat ugatta.

Csütörtök reggel 8-kor már a Surány-Felsőgöd révhez baktatok. A gödi MTA Duna-kutató Állomására tartok, ahol majd a folyó ökológiai állapotáról konzultálunk. Felsőgöd felé gyalogolva elhaladok a 15 parti szűrésű kút mellett, melyek a térség ivóvizét biztosítják. A sétánynak is beillő gáton több kutyasétáltatóval is találkozom, mellettünk a szilfán fülemüle szól. Felsőgödre érve, az új építésű házak között bandukolva azon gondolkodom, ki hogyan szeretne a Duna értékeiből részesülni. Én csak sétálnék a Duna partján, más kisajátítja és meg is veszi magának egy darabját. Pedig ez az én Dunám is, teljes hosszában.

Az intézet területére érve bepillantok az erdei iskola ablakán, ahol éppen a jövő természetvédőit oktatják. Dr. Oertel Nándor igazgatóval és Guti Gábor halbiológussal, az állomás tudományos főmunkatársával találkozok itt, hogy Tóth Bencével közösen tartsunk alapos eszmecserét a Dunáról. Tudni szeretném, hogy a biológusok, kutatók hogyan látják a Duna helyzetét, a folyó és a természeti értékek állapotát, valamint a hajózásfejlesztés kérdését és az aktuális problémákat. A több órás beszélgetés során számos környezeti és természeti probléma felmerül, de a legfontosabb talán a folyó elszürkülése, homogenizálódása. A betelepülő, invazív fajok gyorsan elterjednek, és kiszorítják a hazai őshonos fajokat. Hová tűnik így a botos kölönte, ha a betelepülő gébfajok kiszorítják élőhelyéről, miután ők képesek arra, hogy ne csak nappal, hanem éjjel is tájékozódjanak és táplálkozzanak? A beszélgetésen rákérdezek még, hogyan látja a vízkémikus a Duna változásait. Tóth Bence optimista: „A Duna tápanyagterhelése csökken, a szigorúbb előírások és betartásuk, valamint a technológiai fegyelem, a csatornázottság és a szennyvíztisztítás következtében.” A halbiológus Guti Gábor hozzáteszi, hogy a Duna mélyülése már most is sok problémát okoz, a hajózási fejlesztésekkel pedig tovább romolhat a helyzet.

A szakmai beszélgetés után a Duna-kutató Állomás munkatársai és segítőik is sorra aláírják a WWF petícióját, így újabb 30 névvel bővül a támogatók névsora. Ehhez ad később az alsógödi csónakmester, Vajda István egy teljes ívet, melynek utolsó sorába még saját nevét odabiggyeszti. Az ő csónakházából indult el nemzetközi sikerére Kammerer Zoltán és Szaszák Dénes is, így sejthetjük, hogy a csónakmester mióta járja a vizeket. „Inni nem iszunk belőle, minden másra használjuk a Duna vizét. De ma már nincs holtág, nincs növényzet, kisebb a sima víztükör, megváltozott a meder, nincs ívóhely, így még horgászni sem igen lehet.” – szomorkodik Vajda. A partról magam is megtapasztalhatom, mekkora hullámokat csap a hatalmas kirándulóhajó, még ha le is lassít a rév kedvéért. Ezen a vízen nemhogy a halivadék, de egy profi kenus vagy kajakos is küzdhet az életéért.

Ismét átszelem a Dunát, vissza Horányba, a „kincses szigetre”. A gyalogkompon, legnagyobb meglepetésemre, felismer a Győri MÁV Turista Egyesület asszonycsapata, gratulálnak a túrámhoz, meg is tapsolnak, majd lelkesen aláírják a petíciót, amely így újabb 12 névvel bővült. De ne feledjük, 30 ezer a cél! Jó hangulatban szelem át a Szentendrei szigetet, hogy Szigetmonostorról, ismét csak komppal, Szentendrére hajózzak, ahol már vár Bonifert Márta, a REC (Kelet-Közép Európai Regionális Iroda) főigazgatója. Kimerítő eszmecsere után tovább indulok a Duna korzón a WWF bolt felé. Út közben még találkozom Debreczeny Istvánnal, a WWF Üzleti Klub tag Dunapack Rt. vállalati kapcsolatok vezetőjével, és Hamar Ágnessel, a Presto Sport és Szabadidő Egyesület elnökével, aki újabb aláírásokat nyújt át. A mai 29937 lépésből álló nap tehát sikeresnek mondható, hiszen összesen már 4256 aláírás gyűlt össze, és újabb 3 folyamkilométer talált gazdára. Ahogy pedig Budapest felé közeledek, egyre jobban várom már a szombati Margit-szigeti programot. Remélem, sokan csatlakoznak majd ott a túrához egy rövid gyaloglás erejéig. Én az Én Dunámért gyalogolok, de a Duna mindenkié!

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

10. nap, szerda – Visegrád – Surány

Kedden az esti harangszókor foglaltunk szállást egy egyszerű magánháznál Visegrádon. Lemálháztam, megittam egy aszpirin C-t, mert a náthám két napja fogyasztja erőmet, pedig arra még jócskán szükségem lesz. Naplementekor kimentem az erdőszéli temetőbe Áprily Lajos sírjához. Egy ezüstfenyő alatt találok rá a költő borostyánnal befuttatott sírhelyére. Áprily talán a legjobban értette a természetet. Így ír Visegrádról és a Dunáról:

„S itt szarvasok járnak körül
s az örömömnek nincsen ára.
Csodálatos agancsosak
szállnak le inni a Dunára.”

A hétfőn a 10-es út szélén látott elgázolt szarvastehén maradványa jutott eszembe. Engedjük mi még a vadak, szarvasok szabad mozgását? Visegrádon is azt tapasztaltam, hogy az erdőket nyaralók sora és a 11-es út teljesen elzárja a hegy oldalán a Dunától. Elzárunk mindent, erdőt, folyót, mellékágat. Vajon Áprily ma írhatna még ilyen verset, ha élne?

A dunabogdányi révnél szerdán ketten várnak rám, hogy bebarangolják velem a Szentendrei szigetet: Füri András, a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatója és Prommer Mátyás, a WWF Magyarország munkatársa. Velük kompozok át a folyón a szigetre. Kisorosziban csatlakozik még hozzánk Tóth Balázs, a DINPI hidro-ökológiai referense és Szirtes András, filmrendező, a Kisoroszi Közhasznú Civil Egyesület elnöke.

Átsétálva a falun a sziget csúcsához, Füri Andrással a Szentendrei-sziget értékeiről és az azokat fenyegető veszélyekről beszélgetünk. Felmerül a kérdés, hogy vajon meddig növelhető az intenzív mezőgazdálkodás itt, ezen a kiemelkedő természetvédelmi, vízbázis-védelmi és rekreációs funkciókkal bíró, rendkívül értékes és érzékeny területen. A sziget parti szűrési kútjai napi hatszázezer köbméter kristálytiszta ivóvízzel látják el a fővárost és a közeli településeket. Emellett 25 védett növényfaj tenyészik itt, közöttük két szigorúan védett, a gyapjas gyűszűvirág és a csikófark. A területen 205 madárfaj fordul elő, az értékesebb fajok közül pedig kiemelkedik a rétisas és a haris, mely utóbbinak kedvelt élőhelyei, a nedves legelők, mocsárrétek a mezőgazdaság terjedésének köszönhetően egyre fogyóban vannak. A legfőbb cél tehát, hogy az intenzív, monokultúrás és vegyi anyagokat használó mezőgazdaság és az üdülőterületek ne tegyék sivárrá a felbecsülhetetlen értékű Kincses szigetet és ártereit. Füri András szerint lehetőség lenne az extenzív mezőgazdálkodásra, mely még egyszerűbb is, mint a jelenlegi, hiszen ezeket a földeket nem kellene külön töltéssel védeni, elég csak a településeket, így árvíz esetén a folyó nyugodtan elönthetné az extenzív területeket. Szerencsére Kisoroszi jegyzője, Dr. Szabó Ferenc is osztja a véleményünket, és elmondja, úgy szeretnék a települést tovább fejleszteni, hogy megmaradjon a szép természeti környezet, hiszen ebben sok lehetőség van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a kisoroszi kempingről még alig vonult le az árvíz, az első sátorozók máris elfoglalták helyeiket, ha még nem is személyesen, de egy táblával: Foglalt: Kónya Öcsi. Lám, mindenki akar magának egy darabka természetet.

Nagy Lajos, a kempinges meginvitál minket egy frissítőre, közben a folyóról beszélgetünk:

„Nekem a mindenem a Duna, ragaszkodom a vízhez. Éltem a Körösnél 18 évig, tanyám van a Tiszánál, és most a Duna menti kempinget üzemeltetem. A nagyapám és szüleim is hajón, uszályon éltek.” Kisorosziban egyébként mindig is hajóépítők, hajóácsok vagy matrózok laktak. Az ő emléküket őrzi a hajózási kiállítás és egy emlékmű is.

Az izzasztó melegben, eperföldek mentén még eltalpalunk a nemzeti park munkatársaival Tahitótfaluba, onnan meg a közeli Surányba. Utunk során nyolc fekete gólyát is látunk, úgy látszik, most már ők lesznek a Duna-túra önjelölt címermadarai. De találkozunk még országút mellett fészkelő gyurgyalaggal, orrszarvúbogárral és macskaherével is – mind-mind védett, vagy fokozottan védett faj. Egyelőre még jól érzik magukat a Szentendrei szigeten. De a távolból már hallani az eperszedők lépteit…

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

9. nap, kedd – Esztergom, Fogarasi-szigetek-Visegrád

Visszatérve a magyar oldalra kedden Esztergomból indulok Visegrád felé. Ma Kiss Mónika, a WWF Magyarország kommunikációs munkatársa kísér el utamon. Gyaloglásunk során ismét olybá tűnik, hogy a legöregebb vándor maga a Duna, az ártéri zöld pedig az ő hosszan elnyúló köpönyege. Kilencedik napja tartó túrám során nem egyszer találkoztam azzal, hogy a Duna-túrára egyszerű sétaként gondolnak. Nem különösebben bántja ez az önérzetemet, de tetszettek már 450 kilométert gyalogolni három hét alatt? No persze ez a túra nem sportteljesítmény, sokkal inkább tanulás, találkozás és tapasztalat. Mint ahogy a folyó sem csak víz: dinamikus egyensúlyi viszonyok között görgetett és lebegő üledék utazik a folyóval. Lények milliói, algák, rovarok, halak lakják, tisztítják és tartják egyensúlyi állapotban a vizet. A folyóvízi rendszerekben a kavicsos, homokos és iszapos zátonyok, az azokból fejlődő szigetek, partok, mellékágak, holtágak, ártéri erdők pedig kiegyenlítő, tisztító és megújító szerepet is betöltenek. Ezért nem szabad ezeket még tovább pusztítanunk. Az egészséges működéshez elengedhetetlen a folyó rugalmasságának megőrzése. A gátak közé szorított, silánnyá tett folyó széles árterei nélkül csak fenyegető arcát tudja megmutatni, melynek csúf grimaszai közé tartozik a vízhiány vagy a pusztító, tomboló és romboló árvíz. Ekkor azonban már nem folyóról, hanem csupán egy vízlevezető csatornáról beszélhetünk. Most még, hál’ istennek, egy folyó mellett gyalogolhatunk, melynek természet közeli jeleit és jelzéseit keressük utunk során, hogy megmutathassuk másoknak is, mi mehet veszendőbe, ha a folyót végleg vízlevezető csatornává alakítják.

Esztergomból kiérve, a Kerek-tói leágazásnál spontán futunk bele egy nagy természetjáróba. Az amerikai kerékpáros Bill Heimann élete nagy részét utazgatással töltötte, volt már világkörüli úton is, jelenleg pedig a közép-európai térséget járja be túrabiciklijével. Május végén indult el Prágából, kerekezett néhány hetet Szlovákiában, majd Magyarország felé vette az irányt, mivel még sosem járt kis hazánkban. Jól esik, hogy pólónkról egyből felismeri a WWF pandás logóját, és elismeréssel nyilatkozik a szervezet világméretű munkájáról. Rögtön vesz is egy Duna-túrás pólót, és aláíratja velem és a kollégákkal. Cserébe azt tanácsoljuk neki, Budapesttől kerekezzen végig a Duna mentén, egészen Bajáig. Bill kedvesen elbúcsúzik, majd felpattan biciklijére, és tovább hajt Budapest felé. Túrájáról bővebben itt olvashat az érdeklődő.

Mi azonban, kerékpár híján, tovább baktatunk a 10-es úton, mivel a parton sajnos itt sem lehet menni. Egyszer csak kellemetlen szag csapja meg az orrunkat, és hamarosan a szag forrását is megleljük: egy elütött szarvastehén maradványai hevernek az út szélén. Furcsa, hogy nem szállították el a tetemet, de a természet, ha lassan is, de elvégezte a „piszkos” munkát. Az út később szakaszán már inkább a virágzó hársfák bódító illata a jellemző. Meg is kívánok egy kis hársmézes-vajas kenyeret – milyen jó is az reggelire egy tejeskávéval! Megkérdezem Mónit, tudja-e melyik szomszédos ország nemzeti fája a hárs? És Önök, kedves olvasók, tudják? Ha nem, hát elárulom: Szlovéniáé.

Mézeskenyeres reggeli helyett gyors ebéd jut Dömösön a kempingben, ahol már meglepően sok a vendég: barnára sült holland és német nyugdíjasok heverésznek-sütkéreznek a napon. Nekünk azonban nincs időnk heverészni, 3 órakor ugyanis már a Duna TV és a Vitál TV munkatársaival van randevúnk a visegrádi Thermál Hotelnél, hogy együtt gyalogoljunk az elbontott nagymarosi duzzasztóig. A helyszínre Karátson Gábor, a Duna Charta elnöke és munkatársai is befutnak, hogy átadják összegyűjtött 106 darab aláírásukat, illetve maguk is aláírják petíciónkat, melyhez eddig már 4038-an adták támogatásukat.

Késő délután még szerencsésen sikerül találkoznunk Mimi Hughes amerikai maratonúszóval, aki ezúttal a Dunán úszik végig, Németországból egészen a torkolatig. Mimi, ez a 45 esztendős életvidám asszony már végigúszta a Mississippit és az Amazonast is, Magyarországon mégis akadt némi problémája a hatóságokkal. A Dunában ugyanis nem lehet csak úgy, engedély és biztosítás nélkül úszkálni, ezért sokáig úgy tűnt, hogy Mimi a magyarországi szakaszt kenun kénytelen megtenni lányával. Az engedély végül mégis meglett, így Mimi most itt áll előttünk mosolyogva. Teste barna a napsütéstől, keze mégis fagyos. Kíváncsi vagyok, mit mesél majd az útról. El sem tudom képzelni, milyen lehet Németországból a Duna-deltáig leúszni! Filozófiáját – melyet Gandhitól kölcsönzött – mindenesetre én is átveszem, hiszen éppen passzol a Duna-túrához: „Miért változtatnánk a világon, ha egyszer magunkon is változtathatunk?”

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

8. nap, hétfő – Párkány-Helemba, Garam és Ipoly torok

Bár vasárnap pihenőnapot tartottam otthonomban, a megszokás hajnal ötkor felvert álmomból. Mielőtt visszaaludtam volna, még olvastam pár sort Áprily Lajos kötetéből a felkelő nap fényében. Tisztelegni szeretnék Áprily, a természetet igazán értő költő emléke elõtt. A vasárnap délelőttömet, mint más rendes mber, én is sövénynyeséssel töltöttem, előtte még azonban kipucoltam rendesen elkoszolódott túrabakancsomat. Egyik sarokszomszédom ámélkodva állt elém: Már meg is jött arról a nagy túráról? Elmagyaráztam neki, hogy csak pihenőnapot tartok, hétfőn folytatom utamat. Ennek a pihenőnapnak azonban valószínűleg szegény Bogár kutyám örült a legjobban, aki lesántulása miatt igazoltan maradt távol a túrától, s most úgy örül, mintha egy hónapra tűntem volna el. És tény, ami tény: a Duna-túra nagyobbik része még hátra van. Délután elolvastam a heti sajtót, hol mit írtak a WWF-akcióról és a Dunáról. A folyó pedig eközben csak rótta a folyamkilométereket, melyekből már 55-öt fogadtak örökbe a Duna-túra támogatói. De 362 folyamkilométer még támogatásra vár! Pihenőnapom további részében sajgó lábamat levendulakrémmel, poros torkomat pedig a Duna feletti löszdombok borászatának nedűjével kenegettem, és hétfői indulásomat tervezgettem. Tatáról busszal Esztergomba, onnan meg gyalog át a szomszédokhoz, majd tovább a Duna mentén. Állok elébe!

Ma nemzetközivé lesz a Duna-túra, átkelünk az esztergomi hídon a szlovákiai Párkányba, bejárjuk a Garam és az Ipoly torkolatvidékét, és a Helemba szigeteki gémtelepet. A hétfői nap vezetője Prommer Mátyás biológus és madarász, a WWF Magyarország munkatársa, aki – esztergomi lakos lévén – úgy ismeri ezt a környéket, mint a tenyerét. Másik gyaloglótársam Schmidt Hajnalka, aki helyettesem az alapítványunknál és a túra kampányfőnöke. Sétánkhoz Weöres Sanyi bácsi ide illő, Barangolók című gyermekverse adja meg a ritmust:

"Gyöngy az idõ, vándoroljunk,

nincs szekerünk, bandukoljunk,

lassú folyó ága mellett

járjuk a halk fűzfa-berket"

Átsétálva a párkányi hídon a töltésre térünk, ahol hamarosan egy zöld küllő állja utunkat. Ez a zöld madár még a lebetonozott töltés repedéseiből is képes kiszedegetni a hangyatojásokat. Fantasztikus, hogy még a beton repedései között is ott az élet. Életünket kockáztatva átkeltünk a vasúti hídon a Garam fölött, ahonnan megnézzük a Garam torkolatát, majd, elérünk a Burda hegy szikláihoz, melyeknek tetején fokozottan védett madarak fészkelnek, bent a szigeten pedig gémtelep pihen. A madarak táplálkozó területét a Duna ártere és síkja adja. Ez a nagy folyó sok életet ad, különösen a mellékvizek torkolat vidékén, ezért lenne jó, ha nem szorítanánk mindenütt gátak közé, megszűntetve ezzel a mellékágakat.

Helembába gyalogolva az út szélén látunk elgázolt szürke légykapót, fekete rigót és zöld gyíkot is, nem csoda, egyre több ember költözik ide Párkányból, vagy építenek itt üdülőházat, az emberekkel pedig az autók is megszaporodtak. Végülis érthető, a táj gyönyörű, de akkor talán vigyázni is kéne rá! A falu temetőjéből is csodás a kilátás, éppen rálátni az Ipoly magyar oldalán nemrégiben újra elindított hagyományos ártéri gazdálkodásokra, melyeken rackákat és szürkemarhákat legeltetnek. A temetőben összetalálkozunk Mariska nénivel, aki a folyóról mesélve csak ennyit mond: “Mi nem félünk a Dunától. Miért félnék? Megismertük, megszoktuk, tudjuk meddig jön be a víz.” Mariska néniéknek csak a vízlépcső megépítése esetén kellett volna elhagyni a házukat, mert akkor gyakran lett volna magas a vízállás. Még egy érv a vízlépcső ellen...

A falu közepén gólyák fészkelnek, sajnos a fészek alapanyagául szolgáló összehordott zsinegeken két veréb is fennakadt. Az utcáról inkább befordulunk a helembai Halász vendéglőbe egy jó korsó Zlaty Blazant-ra. Itt találkozunk Böbével, aki már hallott a túráról és elárulja: "A párom nagy halász, ezért sokat járunk a Dunához halat fogni, piknikelni, így nekünk is fontos a folyó. De meglepődtem, hogy a Duna-túra milyen messziről indult és még mennyi van hátra. Sok kitartást kívánok!" Hát szükségünk is lesz rá, mert ez még csak a 8. nap és 260423. lépés, a 30 ezer aláírásból pedig egyelőre csak 3829 darab van. Hát folytassuk!

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgató

6. nap, szombat: Tát- Esztergom-Búbánatvölgy

A VB-hangulat péntek este Tátra is megérkezett. A polgármesterrel azonban most a focinál fontosabb dolgunk volt. Elmodta, hogy Tát sokat szenved a Duna mesterséges átalakításai miatt. A táti mellékágakat elzárták a nagyvíztől, így azok teljesen feliszaposodtak. Én a közeli Tokodon és Tokodaltárón nevelkedtem, és emlékszem még gyerekkoromból a vadregényes tájra. Itt láttam az első fehér gólyat, amelyik nem villanypóznán fészkelt, hanem egy jókora fűzfán a mocsár közepén. Mostanra rendesen átalakult a környék, Ma annak a mocsárnak csak egy szelídített változata van meg, és utak labirintusa szalad a "kenyérmezei laposon", ahol 2004-ben súlyos vízszennyezés is történt, a Kenyérmezei patak pedig még ma sem fest túl bizalomgerjesztően. Az árvízi töltést és az elkerülő utat a volt ártéri ligeterdő nyomvonalába építették be, a hullámtérre pedig dekoratív faházat húztak fel, mellé horgásztavat létesítettek. A Duna azért gondoskodik róla, hogy ne vegyenek el tőle minden vizes területet. A helyiek pedig 170 aláírással támogatták a folyót (Szombat délutánig összesen 3657 aláírás gyűlik össze).

Elég esős időben indulunk el szombat reggel Brigi unokahúgommal Esztergom felé. Gyönyörű tájon, a táti csincsás és egy még nem elzárt, gazdag élővilágú mellékág mentén gyaloglunk, de nem tudom, mire számíthatok a mai programon. Ma kiderül, hogy derű vagy ború, Duna-túra vagy foci VB, és egyáltalán, gól vagy öngól ez a gyalogos vállalkozás, melyre Pünkösd hétfőn indultam el, s eddig 236036 lépést tettem meg belőle. Esztergom mindig is közel állt a szívemhez. Amikor szüleimmel naponta dolgoztunk otthon, szőlőt metszettünk, kapáltunk, kötöztünk, permeteztünk vagy szüreteltünk, felegyenesedve mindig északra néztünk, Esztergom felé. A Bazilika és a túlparti sziklák képe belém ívódott. Most a forgalmas 11-es úton a hídfőhöz tartunk, ahol reményeim szerint a szakadó eső ellenére már nagyon sokan várnak rám. Esztergom határában újabb vendég, Boródi Attila, az Unilever vállalati kapcsolatokért felelős igazgatója csatlakozik hozzám. Amíg egy nagyobb zuhé elől egy vén diófa alá bújunk, a cégek társadalmi szerepvállalásáról beszélgetünk. "Globálisan fogalmazzuk meg a társadalmi szerepvállalásunkat, de helyileg keressük a kapcsolatot civil szervezetekkel. Jelenleg a Máltai Szeretetszolgálat, a WWF és a Fóti Gyermekváros tevékenységét segítjük. Felelősséggel tartozunk a társadalom iránt."

Fél háromra érünk az esztergomi Duna Múzeumhoz, ahol a kollégák és a sajtó képviselői mellett száznál is több gyerek vár minket. A múzeum régóta aktívan támogat minket, igazgatója, Kaján Imre és munkatársai lelkesen segítik munkánkat. 2004-ben példul közösen telepítettünk kecsegéket itt Esztergomnál a Dunába. Most egy nem mindennapi kiállítással készültek, mely élethű modelleken szemlélteti, milyen különleges halak élnek a Duna vízfelszíne alatt. Itt látható a zömök, zöldessárga testű compó, az oldalról kissé lapított garda, a nyúlánk galóca, a kecses testű, bajszos kecsege, a foltos magyar bucó és az akár 2,5 méteresre is megnövő lesőharcsa. De a kiállításon képviselteti magát a vizeinkből már kipusztult legnagyobb halfajunk, a viza is, mely sajnos a Vaskapu megépülése óta nem tud felúszni ívni a Dunán, akik itt ragadtak, azokat pedig már rég lehalászták. Pedig egykor ez a hal egész hadseregek élelmezésére szolgált, nem véletlenül létezik ma is Budapesten Vizafogó utca.

A kiállításról közösen átsétálunk az Erzsébet Parkba, ahol már készen állnak a felfújt lufik, hogy üzeneteikkel fölszálljanak a felhős égre. A 6 éves Ábel tömören csak ennyit üzen az ismeretlen címzettnek: "Csatornát akartok? Hát ezt akarjátok?". A 8 éves Bence már célratörőbben fogalmaz "Azt szeretném, ha nem mélyítenék a Dunát a hajókhoz, hanem védenék az élővilágot. Vegyenek példát az 1400-as évekből, hogy olyan tiszta legyen a víz, mint akkor volt!" Délután négykor pedig egyszer csak váratlanul szétnyílnak a felhők, és 200 darab lufira kötött Duna-üzenet száll fel a napsütötte ég felé.

A közös gyaloglással már nincs ekkora szerencsénk, az idő megint esősre fordul, de a hangulat remek, és végül több mint 150-en indulunk el a Búbánat-völgybe. A túrán velünk tart Gaál Noémi, a Tv2 időjósa is, aki önkéntesként már dolgozott velünk, mikor Ócsán madártornyot építettünk. Balra a szlovák oldalon a Burda, ez a csudaszép sziklás hegy, hatalmas mészkőpárkányokkal emelkedik a folyó fölé. Ahogy nézem a tájat, biztos vagyok benne, hogy Fekete István Hu című könyvében itt költött az uhu-pár a "nagy folyó felett". "A mélységben halk locsogással úszott a nagy folyó, és csobbant is valami néha, …a csobbanást elvitte a víz, …a hegy lába mélyen lenyúlt a folyó alá, és dereka, a hatvan méter magas, meredek fal, úgy ugrott ki a víz mellől, mint egy rettentő palatábla, amelyet felhőkkel törölt le időnként egy láthatatlan óriás, akit általában Időnek neveznek." Itt lakott hát a nagy bagoly, innét szemlélte a Duna és az emberek hullámzását. Vajon most is lát minket?

Vasárnap tehát tele élménnyel fogok hazatérni Tatára, hogy kicsit megpihenjek. Talán van, aki csodálkozik ezen, de hangsúlyozom, 450 kilométeres gyaloglásomat nem sportteljesítménynek szánom, hanem elsősorban tapasztalatgyűjtésnek és figyelemfelkeltésnek, hogy most az egyszer a Dunát ne tájegységekre és éppen aktuális környezeti problémákra tagolva szemléljük, hanem élő egészként, mint hazánk gerincét, melyhez csak óvatosan szabad hozzányúlnunk, ha azt akarjuk, hogy az ökológiai egyensúlya ne boruljon fel fenekestül. Ezért fogok hétfőn ismét útrakelni és tovább folytatni blogomat is.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

Este a nagy gyaloglások miatt valahogy nemigen jött a szememre álom, ezért olvasnivaló után néztem. Lao-ce Az Út és az Erény könyve véletlenül akadt a kezembe. A tanító ezt írja: "…nem jár, hanem megismer, nem néz, hanem megnevez, nem cselekszik, hanem véghezvisz." Ezt elteszem útravalónak Duna-túrámra.

Pénteken ipari területeken sétálok végig. Aki azt mondja, nem dübörög a gazdaság, az menjen csak végig a majdnem elviselhetetlen forgalmú 10-es út mentén, és nézzen el Süttőre, Piszkére, Lábatlanra, Nyergesújfalura, Tátra, Tokodra, Dorogra. Itt bizony hallhatóan dübörög, és láthatóan porzik a gazdaság. Nyergesújfalut azonban, ahova a Holcim Rt. új cementgyárát tervezi, nem fogja érdekelni a GDP, ha egyszer fuldokolni fog a portól. A táti és nyergesi ivóvízbázisokra tervezett gyár közel tíz település ivóvizét veszélyeztetné, a környék pedig már így is erősen túlterhelt iparilag. A 25 ezer tonna veszélyes és 50 ezer tonna nem veszélyes hulladék elégetésével járó üzemeltetéshez képest pedig a szomszédos dorogi hulladékégető káros hatása… ceruzaelem. A WWF Magyarország teljes mértékben ellenezi az új üzem felépítését a térségben. Feleségem pedig csak bölcsen ennyit mond: „Nem csak az a kérdés, hogy mikor építik fel az új cementgyárat, hanem az is, hogy ki és mikor fogja lebontani a régit, és ültetni a helyére erdőt?

Mai kísérőmmel, Liszt Andrással, a Zöld Sziget Kör Természetvizsgáló Egyesület elnökével már egészen más problémákról beszélgetünk, ahogy sétálunk utunkon. Nálunk sok partszakaszon még szinte természetes állapotukban léteznek a dunai árterek, melyeket azonban sorra ellepik a kempingek. Nem is csoda, hiszen ezek a Duna legszebb szakaszai, különösen a Dunakanyarnál, ahol majd az elkövetkezendő napokban fogok barangolni. Ide kívánkoznak a holland és német kempingezők is, akiknél otthon a folyó már jó ideje csak töltések között halad, és nincsenek olyan vadregényes ártéri erdők a partokon, mint nálunk. Esztergom alatt ömlik a Dunába a Garam és az Ipoly a szlovák oldalon, ott találkozik a Kisalföld a Dunazug-hegységgel és később a Börzsönnyel. Rendkívül változatos vidék, ennek köszönhetően pedig számos növény- és állatfaj keveredik a területen. Jó lenne meghagyni eredeti állapotában. A Tát és Visegrád közötti szigetek éppen ezért már védettséget élveznek, minden tevékenységhez a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság hozzájárulása és a zöldhatóság engedélye szükséges.

Andrásék egyesülete is hasonló célokat tűzött ki magának, csak kicsiben. 15 éve alakultak meg, és azóta rendszeresen szerveznek nyári táborokat a Radványi szigeten. "Ezt a szigetet mi úgymond örökbe fogadtuk, de szeretnénk ezt hivatalossá is tenni oly módon, hogy megkaphassuk a sziget kezelői jogát. Ismerjük itt az összes fát, növényt, így nyomon követhettük másfél évtized változásait."

Beérünk Süttőre, ahol találkozunk Musicz László környezetvédelmi referenssel, Czumpf Attilával, a DINPI Gerecsei Tájegység vezetőjével és Nagy Endre süttői polgármesterrel. Együtt megyünk el megkoszorúzni Sághy Antal sírját, aki a Magyar Madártani Egyesület alapító tagja és a helyi ornitológia emlékezetes alakja volt. Bárcsak látná Anti bácsi, hogyan röpködnek most a Süttővel szembeni sziget hatalmas kormorán- és gémtelepéről ki-be a bakcsók, a kis kócsagok, a kormoránok és szürke gémek. Biztos látja is föntről madarász távcsövével.

Süttőn elsétálunk még Rákóczi hársfájához, amelynek olyan széles a törzse, hogy heten is alig tudjuk körbefogni. Milyen jó, hogy az új aláírókkal már 3379-en vagyunk, akik összefogtak a Dunáért. Csak hát a folyó kicsit szélesebb, mint a vén hárs, kéne még pár ember. Egy például utánam szalad Lábatlanon. Stark Lajos helyi lakos arra kér, hogy dedikáljam a 24 órában a Duna-túráról és rólam megjelent fotós cikket. Nagyon jóleső érzés ez az erős és pozitív támogatás a helyiek részéről, és külön öröm, hogy a helyi sajtónak is ilyen fontos a Duna. Majd holnap, Esztergomban látszik meg igazán, hányan is viselik szívükön a folyó sorsát. Ha minden jól megy, sokan lesznek, így elégedetten térhetek haza vasárnap egynapos otthoni pihenőmre. Vasárnap talán csak a víz nem pihen.

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

4. nap – Csütörtök: Komárom-Neszmély

Egy báránysültért, egy tál otthoni cseresznyéért és a nagybajcsi polgármestertől kapott rizlingért megérte hazaugranom szerdán este Tatára, de a WWF Magyarország igazgatóját azonban mégis jobban motiválja a csütörtök délutánig összejött 2930 aláírás – sok ahhoz, hogy elégedett legyek, de kellőképpen kevés ahhoz, hogy tovább folytassam utam és ezt a blogot.

Csütörtökön feleségem, Ildi lesz egész napi útitársam, akivel először a csodálatos komáromi Csillag erődöt látogatjuk meg, majd a kevésbé csodálatos szőnyi kavicskitermelést és mellékágkotrást. A nagy léptékű kavicskitermelés elsősorban azokat a zátonyokat, kavics- és homokpadokat teszi tönkre, melyek több halfajnak és vízi gerincteleneknek biztosítanak szaporodó helyet, és számos madárfajnak (kis lile, billegető cankó) nyújtanak fészkelő helyet. Ezeknek az élőlényeknek sok esetben utolsó menedékként szolgálnak az ember által beépített partok közé szorult kisebb-nagyobb szigetek. De ha egyszer kotrás van, a kis lilének is kotrás van!

Almásfüzitőnek is megvan a maga baja, ami persze a miénk is. Ez a kedves kis Duna-parti település 1950 és ’97 között timföldgyárnak adott otthont. Az egykor sok munkahelyet biztosító gyárból ma már csak egy felirat maradt: "Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga". No és 17 millió tonna vörösiszap, a Duna kavicsos árterén felejtett zagytározó kazettákba zárva. A vörös iszappal az a baj, hogy magas nehézfémtartalma, erősen lúgos kémhatása és a radioaktív elemek magas koncentrációja miatt a második veszélyességi kategóriába tartozó veszélyes hulladéknak számít. Ez szivárog be az árterületre, s így a folyóba is. Képzelhetjük, milyen hatással van a drága jó anyag a nagy- és a mogyorós pelére, a vidrára, a vadmacskára, a borzra, vagy az ártéri erdők madárvilágának fészkelő fajai közül a fokozottan védett barna kányára. Ja, és az emberre. Ilyen környezetet nem szívesen hagynék a fiaimra. Kis magyar abszurd: ott jártunkkor az egyik zagytározó kazetta peremén nagykócsag, az állami természetvédelem címermadara üldögél békésen.

Kezdek belejönni a gyaloglásba, úgy érzem, elkaptam a ritmusát. Misem bizonyítja ezt jobban, minthogy a dunaalmási lovardához már dél körül odaérek. Itt találkozom néhány újságíróval és Dunaalmás polgármesterével, Lévay Péterrel, aki hoz néhány aláírást a petíciónkhoz. A lovarda tulaja elmeséli, hogy a tavaszi árvíz teljesen körbezárta a folyóparti létesítményt, a hálószobába az ablakon folyt be a víz. A lovakat kimenekítették az istállóból, ám éppen az ár tetőzésekor született meg egy csikó. Remény lett a neve. A lovarda sztárja most mégis az itteni szarka, aki kutyának képzeli magát. Együtt jön-megy a csahosokkal, harcol a koncért, barátkozik az emberekkel, sőt, még a füle tövét is vakartatja.

A lovardából egy darabon elkísér minket egy tatabányai iskoláscsoport is, akik szintén csatlakozni akartak a Duna-túrához, sőt, még autogrammot is kérnek tőlem, mintha valami sztár lennék. Nekik is nagyon fontos a folyó közelsége, remélem, mire felnőnek, lesznek még védendő értékek a Dunán.

A polgármester vezetésével kollégáimmal és az újságírókkal a régi strandhoz gyalogolunk. Az egykor a Lilla-forrás táplálta öreg medencét mára a növényzet és a békák vették birtokba. A Csokonai szerelméről elnevezett forrás vizét ötven évvel ezelőtt ugyanis szivattyúzni kezdték, hogy Tatabánya és Dorog szénbányáinak gödreit vízmentesen tartsák. A terv sikerült, a forrás elapadt. A rendszerváltás után azonban a bányászat is alábbhagyott, így 1997-ben ismét megindult a Lilla-forrás 27 fokos gyógyvize, s ma már a strand megnyitását fontolgatja az önkormányzat.

Neszmély felé már csak feleségemmel kettesben gyaloglok, a mellettünk elhaladó hajókról sültszalonna illata és kutyaugatás száll felénk. A fárasztó nap és az eddig megtett 174039 lépés után jól esne valami torokkényeztetés, így, ha már itt járok a neszmélyi téglagyárnál, felbaktatok a Hilltop Neszmély borászatához is, hogy megkóstoljam valamelyik borukat. A bor remek, az alkonyatban erdei pacsirta szól, a kilátás pazar. A neszmélyi dombokról rálátok a Dunakanyarra, visszafelé a Komáromi hídig, előre pedig egészen Esztergomig, ahova szombaton érkezem, remélhetőleg sok támogatómmal egyetemben. Ott aztán mindenki elküldheti vízen és levegőben üzenetét az Ő Dunájának. Aki szereti ezt a szépséges vén folyót, az jöjjön el szombaton Esztergomba az Erzsébet Parkba!

3. nap, szerda - Gönyű-Komárom

Este volt, mire tegnap beértem Gönyűre. Az inaim, a bokaizületem rendesen megérezte a 35 kilométeren megtett 47931 lépésnyi távot. Barna bőrű vagyok, de a hosszú séta alatt vörösre égett az arcom.

Nap végére Gödörbe kerültem – így nevezik a gönyűi horgász büfét, ahova egy fröccs erejéig betértem este felé. Négy fiatal mellé telepedtem le, akik elmesélték, ki hol dolgozik: Zoli katona, Dusán az Audinál van, Balázs hentes, Laci pedig hajós. Őt faggattam hát tovább. Egy német tulajdonú osztrák cégnek fuvaroz üzemanyagot Linztől Százhalombattáig, a személyzetet egy magyar társaság adja, de Laci a fizetést már a ciprusi bejegyzésű anyacégtől kapja.  

Ma elhaladtam az EU anyagi támogatásával megépített, olasz tulajdonú hajózási és logisztikai központ, az IB Andresen Industri magyarországi telephelye mellett, de nem láttam a vasúti összeköttetést a hajózási logisztikai központtól tovább. Ezek szerint csak a közúton valósul meg a hajókon érkezett áruk továbbszállítása? – kérdeztem a hajós embert, hátha tud valamit.

"Már vágják az erdőt és építik a vasúti pályát" – nyugtatott meg Laci. "E nélkül Győrre és Gönyűre is óriási közúti teher szakadna. Várjuk már a vasút megépülését, hiszen csak így komplex a hajózás fejlesztése."

Így azért valamivel nyugodtabban aludtam el túrám második napja után.

Szerdán Jancsó András, horgász-vadász-vadgazda kísér el egy darabon. Az ő szavára érdemes figyelni, hiszen sokat tud a Duna menti életről. Az én felfogásom szerint egy egyszerű horgász vagy csigaszedő is mezei ökológus. Hiszen mit tesz egy ökológus? Egy adott faj populációinak elterjedésének mennyiségi és minőségi viszonyait vizsgálja, a környezeti tényezők függvényében. Hát éppen ezt csinálja egy horgász is, a vadgazda pedig még nagyban is tudja hasznosítani ezt a tudást. "A folyó életébe már úgy belenyúlt az ember, hogy a hal életlehetőségei alapvetően megváltoztak és elsilányultak. Halszaporító gazdaságok rendszerét kellene kialakítani és a mesterséges halpótlást folyamatossá tenni." – véli a szakember. Neki pedig hihetünk.

Harmadik napi gyaloglásunk során az Erebei mellékágak mentén csak a folyó második teraszának szintjén tudunk haladni, az I. fokú árvízvédelmi készültség miatt. Akkora a víz, hogy elönti a parti utat. De mégis élvezem a túrát, és az emberek mindenütt barátságosan fogadnak, támogatnak. Gönyű és Ács között viszont csak az igen forgalmas 1-es számú főúton lehet gyalogolni az árvíz miatt, ez pedig nem túl élvezetes, inkább veszélyes.

Délután Csonka Péter, a DINPI Gerecsei Tájegység őrkerület-vezetője csatlakozik hozzám, hogy elkísérjen a Concó-torokhoz, a Lovadi rétre, és megmutassa, mekkora kárt tesznek a keresztbe-kasul cikázó osztrák és magyar cross-motorosok a Natura 2000 hálózatához tartozó láprétben. Fejlődő hazai motorsport ide vagy oda, de a terepkerék által a földből kifordított vadvirágok látványa szörnyű. Ha pedig valamelyik természetvédelmi őr felszólalna az élővilág védelmében, talán még jól meg is vernék – volt már erre példa.

Elérek végre Ácshoz, mely a Duna-túra fontos helyszíne. Igen, kedves olvasó, itt került puskavégre az eurázsiai hód hazai utolsó példánya 1854-ben. Ez az évszám bizonyára fekete betűkkel került be a magyarországi hódtörténelembe. A hódot egy időben gereznája, húsa, és a hódzacskók váladéka, a castoreum végett is vadászták. Azóta azonban sokféle víz lefolyt a Dunán, a hódprém már nem státuszszimbólum, az állat pézsmájának már nem tulajdonítanak mágikus gyógyító erőt, mint ahogy bőréről is kiderült, hogy hatástalan a reumával szemben. A katolikus egyház pedig már rég visszaállította a hódhús böjtkori fogyasztásának tilalmát, miután kiderült, hogy az állat nem hallal, hanem növénnyel táplálkozik. Így 1985-ben a hód újra megjelent a szigetközi mellékágakban, ma pedig, 150 évvel a tragédia után, 500 hód él Magyarország területén, legtöbbjük a Szigetközben. Ácson pedig jelenleg élőhely-rehabilitációs projektet folytat a Duna-Ipoly Nemzeti Park. Hiába azonban minden, a nemzeti park áldozatos munkája, a WWF Magyarország és az OBI közös hódtelepítési akciója és a hód elképesztő alkalmazkodó képessége, ha a folyó átalakításával akár a mai 8-10 méteres szintingadozást is meghaladhatja a nyílegyenesen robogó víz játéka. Hód legyen a talpán, amelyik megél majd ilyen körülmények között.

Két fröccs és 43730 (összesen 136639) lépés után végre elérek szerdai végcélomhoz Komáromba. Elégedetten nyugtázom mai teljesítményemet, főleg, hogy mostanra 2500 aláírás gyűlt össze, és 19 folyamkilométernek akadt már támogató gazdája, a sajtó pedig támogatja utamat. Híres Komárom be van véve.

 

Márkus Ferenc,

igazgató, WWF Magyarország

A Rajka és Dunakiliti határában álló kopjafától indulunk a kollégákkal 9 órakor. Sajnos Bogár kutyám, aki talán mindannyiunk közül a legjobban készült a vízközelbe, legutóbbi közös tréningünkön belelépett egy bogáncsba és lesántult, így most nem jöhet velünk. Kicsit megilletődve teszem meg a Duna-túra első lépéseit, elvégre nem minden nap indul az ember 450 kilométeres gyaloglásra. Utam célja, hogy felhívja a figyelmet a Duna értékeire és az azokat fenyegető újabb káros emberi beavatkozásokra. Az EU mélymerülésű és nagy rakterű kereskedőhajóinak ugyanis mélymedrű és nyugodtfolyású vízre van szüksége, függetlenül attól, hogy az átalakításoknak mekkora ökológiai ára van. Félreértés ne essék, nem a vízi szállítás ellen ágálok, hanem alternatív javaslatok kidolgozását szorgalmazom kollégáimmal, hogy ne a folyót kelljen a hajókhoz alakítani - tönkretéve ezzel számos növény- és állatfaj természetes élőhelyét, a vízparti emberek megélhetését, környezetét, sőt, emlékeit -, hanem a hajózást a folyóhoz. Hát nem ez lenne a természetes?

A dunakilitii víztározó mellett haladunk el, melynek száraz medencéjében mostanra rendes kis fűz-nyár ligeterdő fejlődött. Arrébb egy pici töltésmaradvány üregeiben gyurgyalag-telep bújik meg, az eső utáni vizes töltésen szarvasnyomokat fedezünk fel, a tápcsatornán kontyos réce pár úszkál. Alig gyalogoltunk még pár kilométert, és a táj máris rabul ejt, szól a fülemüle, a kaszálás előtt álló perje úgy hullámzik a hatalmas szigetközi réten, mint a tenger, ahogy fúj a jótékony hátszél. Balassi tavaszi versének sorai jutnak eszembe:

"Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje...

..Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!"

Öt kilométer után végre Dunakiliti falujába érkezünk, ahol a Duna-túra nyitó sajtórendezvényét tartjuk. Jó látni, hogy száznál is többen eljöttek – újságírók, hírességek, helyiek, vízügyi és természetvédelmi szakemberek, érdeklődők. Milyen kár, hogy éppen Bogár nem lehet most velem, de szerencsére itt van feleségem és egyik fiam, hogy elbúcsúzzanak tőlem. A jó hangulatú rendezvény után még együtt indulunk el egy Doborgazszigetig tartó közös gyaloglásra. A rövidke séta alatt Kárpáti Lászlóval, a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatójával beszélgetek kicsit a nemzeti park halairól:

"6 mázsa menyhalat hoztunk ide, és telepítettünk kecsegét és keszeget is. Sajnos sok halfaj van, aminek már nincs meg itt a szaporodási lehetősége, pont a zárások meg a Nagy-Dunától való elszigetelődés miatt, ezeket próbáljuk tehát mindig visszahozni. De jó pár hal visszaúszik a mesterséges hallépcsőkön is. A denkpáli és az öntésszigeti hallépcsők nagy esésű vizei arra szolgálnak, hogy az elterelés után sokkal mélyebbre került Öreg-Dunából a halak vissza tudjanak úszni a felduzzasztott és visszatartott mellékágakba, eredeti ívási helyükre."

Hát igen, a Duna mindenkinek mást jelent. A szintén velünk gyalogló 87 éves Klári néni például a mára rég eltűnt zátonyokra, egykori randevúinak helyszínére emlékszik szívesen. A szintén velünk tartó Mann Dániel az MTV-től, valamint Rékasi Károly és Orosz Helga színművészek pedig nyilván sokáig emlékezni fognak még arra, hogy Doborgazszigetnél kis fahajóban elküldték üzenetüket. Vajon mit írhattak? És a többi hajóeresztő? Én csak ennyit: "Ez az Én Dunám is. Vigyázzunk rá". Mindenesetre kíváncsi vagyok, visszaérkeznek-e majd az üzenetek a WWF-hez. Itt azonban, 13728 közös lépés után búcsút veszek a családomtól, Dunakiliti alpolgármesterétől és mindenkitől, aki elkísért idáig, hiszen innentől Horváth Gyula FHNP természetvédelmi őrrel folytatom a Duna-túrát Lipótig. Jó tudni, hogy alig indultam még el, máris több mint 2000 aláírás gyűlt össze, és 14 folyamkilométert fogadtak örökbe, ezzel is támogatva a vén folyót. Ezek szerint nem indultam hiába erre a hosszú útra…

2006. június 5., Pünkösd hétfő

Márkus Ferenc,

a WWF Magyarország igazgatója

Bogár, jóravaló pumi kutyám már tudja, hogy hétfőn indulok 450 km-es, három hétig tartó Duna-túrámra. Vele tréningeztem ugyanis mostanáig. Azt viszont Bogár és talán az Olvasó sem tudja, miért indulok útra. Megmondom: azért járom be a vén Duna magyarországi szakaszát, mert egyfelől átfogó képet szeretnék kapni a folyó és környezetének állapotáról, másrészt így szeretném WWF-es munkatársaimmal felhívni a figyelmet arra, hogy jelenleg a Duna természeti értékeinek fennmaradását újabb káros emberi beavatkozások fenyegetik. Az Európai Unió közlekedésfejlesztési programja (TEN-T) keretében elindult hajózóút-fejlesztés olyan műszaki beavatkozásokat – mederkotrást, kőszórást, építményeket – irányoz elő a folyó szinte teljes hazai szakaszán, melyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanának el.

De miért természetes az, hogy a cél érdekében a Dunát alakítják a hajókhoz, és nem fordítva? Ezt a víz partján önfeledten rohangáló Bogár nem érti, de isten igazából én sem. A hajózás fejlesztésére más módon is van lehetőség, nem csak a folyót és a térség vízháztartását veszélyeztető, az árvízi kockázatot is növelő mesterséges beavatkozások révén. Meg aztán ki vágyik arra, hogy hazánkat egy kibetonozott csatorna szelje ketté? Bogár biztos nem, mint ahogy az életüket a kanyargós folyónak köszönhető állatok és növények sem. Nekik azonban nincs szavuk. Csak nekünk, a Dunát szerető embereknek van. Túrám végén egy 30.000 aláírással ellátott petíciót kívánok átnyújtani a gazdasági és közlekedési miniszternek, hogy ő, aki döntési pozícióban van, lássa, a folyó a legtöbb embernek nem csupán gazdaságos kereskedelmi útvonal, hanem maga az élő környezet, megélhetés, sport, hobbi, életének szerves része.

Utamról június 5-től 27-ig, hétfőtől szombatig minden este beszámolok, merre jártam, kikkel találkoztam, mit láttam a folyó mentén. Blogom olvasója így gyakorlatilag velem túrázhat, velem számolhatja a lépéseket, az összegyűjtött aláírásokat, velem szoríthat a Dunáért. Aki pedig ennél többet akar tenni kedves folyójáért, az írja alá petíciónkat, vagy csatlakozzon hozzám Esztergomban vagy Budapesten, ahol a Duna-túra rendezvényein magam is részt veszek.

Márkus Ferenc,
a WWF Magyarország  igazgatója